Kínozni csak pontosan, szépen – Székely Csaba Semmit se bánok című drámája a Pinceszínházban

Jobb napokat látott, lepusztult lakásban, retro díszletek – műanyag csíkfüggöny, szakadt csipketerítő, ócska pamlag fölött bekeretezett, ízléstelen mopszportré – között mogorva öregember bámulja a tévét. Elkeseredett és magányos, akkurátusan adagolja ki magának a gyógyszert, amit utána rummal öblít le – így telnek a mindennapjai.

A tévében bemondják, hogy egy egykori securitatés, rettegett börtönparancsnokot hamarosan elítélnek. De nem csupán ez a hír az, amely Schneider Zoltán mogorva kisnyugdíjasa – Kormos Dominik, a Securitate volt ezredese – életébe változást hoz. Egy nap váratlan vendéget kap: egykori munkatársa, ugyancsak a Securitate „végrehajtója”, a mai napig az állambiztonságnak dolgozó hadnagy, Alex – régi gúnynevén Nyúl – látogatja őt meg, s nyilvánvalóan akar tőle valamit. Még ha a látogatást, amelyet a későbbiekben több is követ, kedélyeskedő anekdotázásba igyekszik is csomagolni Elek Ferenc elsőre esetlennek ható, majd egyre fenyegetőbbé váló, szolgalelkű figurája.

Kettejük párbeszédéből hamar felsejlik a borzalmas múlt, ahogyan a közösen elkövetett bűnök is – tömeges kínzások és gyilkosságok sora –, amelyekre, vagyis az akkori rendszer ellenségeinek megnyomorítására, valamint likvidálására ki így, ki úgy próbál magyarázatot és felmentést találni. Magukat és vele a másikat is meggyőzendő arról, ami ép ésszel nem lehetséges. „Kínoztunk, hogy ne minket kínozzanak”, mondja Alex, Dominik szerint ezzel szemben mindent, amit tettek, a „jobb jövő reményében tették” – mintha csak az áldozatok nemritkán halállal végződő szenvedése mindezt nem tette volna már eleve lehetetlenné és vele együtt e gondolatot is tökéletesen abszurddá.

A Schneider Zoltán által játszott figura – feletteseihez évtizedekig lojális gyilkológép – mégsem csupán fekete-fehér. Bár látszólag ragaszkodik tettei mindenkori jogosságához, a lassú ön­reflexió egy idő után mégis elindul benne. Már nem akarja megkeresni lányát (aki, amikor kiderült apja foglalkozása, minden kapcsolatot megszakított vele, majd külföldre költözött), és nem fogadta el a hozzá hasonló „hazafiaknak” járó kiemelt nyugdíjat sem. Ha tehetné, inkább felejtene, de hiába: a rendszer most is, annyi év után, újra munkába, jobban mondva egy nem hivatalos akció végrehajtására hívja. Ha másképpen nem megy, zsarolással. Itt lép a képbe Dominik autista, tizenhat éves szomszédja, a Barta Ágnes játszotta Liza, aki mintha egy személyben testesítené meg a két férfi, de különösen Dominik tökéletes ellenpontját. Nem csupán súlyos családon belüli erőszak elszenvedője (a napi veréseket teljesen természetesnek, sőt, törvényszerűnek is gondolja, hisz így, ebben nőtt fel), hanem a volt Securitate és annak embereit a későbbi államvédelem számára átmentő, az egykori bűnöket a mai napig rejtegető rendszer, valamint a szélsőségesen patriarchális és bántalmazó társadalmi berendezkedés áldozata is.

Mégis, ahogy telnek a napok, Dominikkal egyre közelebb kerülnek egymáshoz, érzelmekkel teli apa-lány viszony alakul ki közöttük, ami akár szerencsésen is végződhetne. Az egykori reflexek azonban, kiderül, most is ugyanúgy működnek, mint régen. Sztarenki Pál rendezése, remekül kiaknázva a szövegben eleve benne foglalt problémákat, elsősorban arra keresi a választ, vajon a diktatúrák összeomlásával elmúlnak-e a belénk rögzült – gyilkos – automatizmusok, vagy örökre velünk maradnak. Mitől válik valaki érzések nélküli szörnyeteggé, feloldozható-e korábbi bűnei alól, ha valamely téves eszme érdekében vakon hitt ártatlanok kínzásának és meggyilkolásának szükségességében? A vá­lasz nem könnyű, a dilemmák feloldása a néző feladata.

Gáspár S. Anna


(Megjelent a magazin 2024. júliusi számában.)