Bréking nyúz sportesemények közt, új fülbevalódivat, nyár a városban

2024. július 22. Vélemény

Teljes vitorlázattal hasítanánk tovább az uborka levén, noha sorsdöntő dolgok zajlanak – fel is rikolthatunk Szűcs Nelli hangján dramatikusan (lásd: Békemenet ’24): „mik készülnek, mik készülnek!!!”, hazánk az Orbán Viktor által felvett békemisszionárius póz okán európai népszerűsége mélypontjára került, legalábbis politikai körökben, bár a miniszterelnökkel szívesen fotózkodnak horvát vendéglátóipari szakemberek, és dicsérik Floridában és Milwaukee-ban, „egy nagyon kemény ember”, mondta róla a fülön lőtt Trump, aki miatt az életre-halálra trumpisták most leragasztják a jobb fülüket. Ferencvárosban tombol a nyár, párakapuk és ivókutak, legyen már Vituki-strand, a foci Eb-t a Bakáts téri kivetítőnél fejeztük be, a „migráns hátterű” Lamine Yamal egy igazi cukiság, de lesz nemsoká a roma holokausztról, a porajmosról megemlékezés a Nehru parkban, augusztus 2-án. Ám vasárnap jött a hírbomba: Joe Biden visszalép a 2024. novemberi elnökválasztástól, az emberi civilizáció kapott egy újabb esélyt.

Bármennyire lehetett is sejteni, azért csak lepődtünk meg: 1968 óta nem fordult elő, hogy egy második ciklusra esélyes inkumbens elnök ne indult volna. Az akkorit Lyndon B. Johnsonnak hívták, a vietnámi háborút ért erős társadalmi kritika miatt mondott le, és a korábbi igazságügyminiszter, Robert F. Kennedy indult helyette, akit viszont júniusban egy Los Angeles-i szállodában lelőttek. Így lett a 68-as chicagói demokrata konvenció havria, rendőrök ütköztek hippikkel, fekete polgárjogi aktivisták jogbetartató ügynökségek munkatársaival. És így lett ez a konvenció a demokraták legszörnyebb választása, egy Hubert Humphrey nevű szögletes lófingot találtak meg jelöltnek, annak rendje és módja szerint bukott is a Trump után legrosszabb amerikai elnökkel, az akkor még csak jelölt Richard Nixonnal szemben. Most is Chicagóban lesz a konvenció, augusztus 19-től. Biden megnevezett utódja – nem épp meglepően – Kamala Harris alelnök. Harris asszony hindu–brit–karibi család sarja, volt például kaliforniai főügyész is, 2020-ban remek ötletnek tartottam, hiszen Biden már akkor sem volt fiatal. Remek running mate-nek tűnt, majd egy nemzedéknyi különbség, pont ki lehet nevelni az utódot – mert már 2020-ban sem gondoltam azt, hogy Bidennak második körre kéne mennie, de ezt pusztán életkori alapon véltem. Négy év ideális idő egy politikus felépítésére, de Biden beiktatása óta – sőt már onnan jobban emlékszem az akkor 22 éves és tehetséges afroamerikai költőnőre, Amanda Gormanre – Kamala eltűnt. Nyilván megvolt az irodája a West Wingben, nyilván bejárt dolgozni, ott volt a dezignált értekezleteken, de nem „vitt ügyeket” – talán az abortusz állami szintű nehezítései ellen, de azt is félszívvel, nem láthatóan –, Kamala Harris nem épült fel elnökutódnak. Egy ideje már repkednek nevek, Newsom Kaliforniából, Pritzker Illinois-ból, de az én személyes megítélésem szerint háromosztatú női verseny lesz. Távolabbról kezdem.

2008 januárjának első napjaiban az iowai Des Moines hatalmas tornacsarnokában álltunk gonzoügyvédemmel, a Balázzsal (akkor még Szekfű) a Bushwackazz blog másik versenyzőjével, várva az eseményeket az amerikai elnökválasztás első aktusa, az iowai caucus kezdetén, hogy jól megírjuk az akkori, tehát nem a mai, Origónak. A caucus indián (Native American) demokratikus döntéshozatal, gyakorlatilag egy pow wow (törzsi gyűlés), amelyen különböző jelöltek állnak a terem sarkaiban – Iowában hideg a tél, a külszíni megfejtés ellenjavallott –, és amennyi arc egyikhez vagy a másikhoz áll, az a verseny, a végén az nyer, akinél a legtöbben vannak. Barack Obamát előző nap Rapid Cityben hallottuk, rögtön le is kossuthlajosoztam az ottani retorikáját. Az egyik sarokban ő állt, a másikban Hillary Clinton, a harmadikban meg egy Edwards nevű faszi valahonnan délről, amikor elsuhant, majd megállt nem túl messze tőlem egy roppant feltűnő jelenség. Magam 6 láb 3 inch (190 cm) vagyok, a bő másfél méterre megálló afroamerikai hölgy sem sokkal kisebb, viszont volt neki egy olyan kisugárzása, hogy ne mondjam, auraköpenye, amely bőven áthidalta a kettőnk közötti két yard távolságot. Dzsízasz, ki lehet ez; egy kísérővel beszélgetett intellektuálamerikaiul, Sába királynőjét képzelem hasonlónak, láthatóan erős autoritás, határozottság, önkép és -bizalom. Az illető női hölgy a napokban előkerült találgatások alanyaként. Michelle Obamának hívják.

Számomra elég világos, hogy az Egyesült Államoknak ideje lenne elnöknőt választania. Kamala Harris mellett Michelle Obama is alkalmas a szerepre, s bár színesbőrűek, mindketten az elit reprezentánsai. Persze jó lenne Barack Obamát mint „first man”-t ismét a Fehér Házban látni – én Bill Clintont is szívesen láttam volna 2016-ban nagy csatái színterén kísérő családtagnak –, de fontos tudni, hogy mindketten a Trump által leginkább célkeresztben tartott társadalmi osztály, az „elit” képviselői. Márpedig a blue collar („kékgalléros”) fehér proletariátusnál – Trump törzsbázisa – ha valami kicsapja a biztosítékot, az az „elit”. Van viszont egy harmadik politikusnő, akiről nem először írok, az 52 éves Gretchen Whitmer Michiganből. Michigant képzeljük úgy, mint egy területre két magyarországnyi BAZ megyét egy magyarországnyi lakossággal, kiürült városokkal, télen szibériai hideggel, fekete, fehér proli és az Államokban a legnagyobb arab lakossággal. Ipari Közép-Nyugat. Posztindusztriális urban decay (városi pusztulat), ahol egy ismerősöm, Tyree Gayton afroamerikai land artist egy egész kiterjedt városnegyedet alakíthatott művészeti gesztussá Heidelberg Project címen, ugyanis a város, Detroit, ki volt ürülve. Michigan újraépítése, új feladatok és lehetőségek kiagyalása a szívének közepén támadja a Trump-bázist, a Rust Belt (ipari rozsdaöv) választástechnikailag az utóbbi negyedszázadban megnövekedett jelentőségű szavazóit. Ha tehát a demokrata konvenció vagy az addigi belvihar úgy döntene a maga végtelen bölcsességében, hogy Whitmert küldi a frontra, akkor ejtené a legnagyobb sebet a Trump-kampányon.

Na de ennyit a globalista breaking news-ról, vissza a kistérségbe!

Nü, lássunk csudát, lapértesülésként kiderült, hogy a kis különbségű főpolgármester-választás megóvásához a kerületi Fidesz-irodák gyűjtötték a hamis igazolólapokat. Lapunk felhívta a Fidesz–KDNP volt és jövőbeli kerületi frakcióvezető asszonyát, vajon a kerületi Fidesz-iroda részt vett-e ilyesmiben. Telefonos érdeklődésünkre Gyurákovics Andrea azt válaszolta: „fogalmam sincs”. Tovább piszkálgatva a kérdést az iroda és a kerületi Fidalitas vonatkozásában, azt a választ kaptuk, hogy „nem tudok róla”. Más kerületekben viszont bizonyítékok támasztják alá az állítást. Szép. Így most már megfellebbezhetetlenül Karácsony Gergely szeretett fővárosunk polgármestere a következő öt évre. Persze összegyurcsányozódott, ezt maga is tudja, de az ellenfél szakembere nem kicsit jobban rottyant meg az összeorbánozódásban; ha tehát Baranyi Krisztina maximáját („ellenzéki föpolgármester-jelöltet támogatok”) vesszük mérvadónak, akkor mégis jól jöttünk ki, ha Karácsony Gergely neve mellé ikszeltünk.

Nemsokára olimpia lesz, vasárnap magyar Forma-1 nagydíj volt, már előzetesen felkeltette utóbbi esemény a világsajtó figyelmét. Jártam már a Hungaroringen, bár nem a versenyen, annak idején örültem, hogy lett egy ilyen a kádárista Magyarországon 1985-ben, az ország Nyugatra fordulásának apró jelét láttam benne. Megnyugtató volt, hogy eleinte hatvanezer olasz látogatta rendszeresen az eseményt, a verseny idejére méretes türelmi zónát létesítettek Mogyoródon, hogy a hatvanas évek óta működő „digózás” új lendületet kapjon a pozdorjalemezekből alkotott „intim cellákban”, amelyekben az olasz proletariátus megkaphatja a maga külön bejáratú Cicciolináját vagy Henger Éváját. A The New York Times cikke – címe: „A kátyús, szűk, engesztelhetetlen Hungaroring” – simfeli a jelenlegi színvonalat, értve, hogy egykor mekkora nagy fellazítás volt autóversenyt rendezni a Vasfüggönyön túl – bár egyáltalán nem akkora fellazítás, mint a szabad világ intézményrendszerén a békemisszionárius Orbán Putyin-aláfekvése által ütött rés. Lewis Hamilton nyolcadszor is nyerhet ezen a pályán, ami úgy hívja magát, hogy „Monaco a falak nélkül” – írja a cikk. Nem ő győzött, hanem az ausztrál Oscar Piastri, a McLaren versenyzője nyerte a 39. Formula 1 Magyar Nagydíjat vasárnap a Hungaroringen, ezzel pályafutása első sikerét aratta. Sporttörténetileg Damon Hill (1993), Jenson Button (2006), Heikki Kovalainen (2008), Fernando Alonso (2003) és Esteban Ocon (2021) szerezte itt legelső győzelmét. Hamilton kilencszer volt pole pozícióban, és – mint mondtuk – nyolcszor nyert, a McLaren pedig a legsikeresebb csapat a Hungaroringen. Már egy ideje szó van – a pályaminőség és az ország csutakos állapota miatt – a Magyar Nagydíj megszüntetéséről, Instagramja szerint viszont a „botsáska” (Szíjjártó küm) sikerről sikerre, győzelemről győzelemre, hogy ne mondjuk: tégláról táglára veszi vissza ezt az autóversenyt a háttérhatalomtól.

Párizsban koszos a Szajna, nagy erőkkel tisztítják az olimpiára; önkormányzati jellegű hír, hogy a fény városának polgármestere, Anne Hidalgo is úszott egyet a tisztuló folyóban, jó példát mutatva korunk Risztov Éváinak. Olimpia előtt mindig eszembe jut az a három örökbecsű sor, amely Müller Péter (Sziámi) hangján szólalt meg a nyolcvanas évek elején: „Azt mondod, kis ország, jól van / Tanultam én is, hogy kicsi / De mindig élen járt a sportban”. Most is megy az esélylatolgatás, hazánktól jó úszó-, kajak-kenus és vívóeredményeket vár a szakma, és a tizedik helyet az összesített érem- és ponttáblázatban. Ami remek! De tényleg! Utcahosszal verjük a nyári olimpiák mezőnyében például Finnországot. Mondjuk, én néhány érmet azért simán lecserélnék a finn oktatási rendszerért és a tömegsporthoz való finn viszonyért. Na de hát Zsivótzky kidobta a kalapácsot a stadionból Mexikóvárosban, Egérke úszásán elsírta magát Vitray, és én is adtam már olyan rendezői instrukciót 56-os témájú játékfilmben három, extrastatiszta-szerepben megjelenő, vízilabdás Aranycsapat-tagnak, hogy „úgy lépjetek be a képbe, mint amikor Pekingben kimentetek a dobogóhoz a kibaszott harmadik aranyért” (a jelenet arról szólt, hogy ferenc- és józsefvárosi keménylegények kiverték – ha csak egy-két napra is – az oroszokat Budapestről). Na de a finn kontextusban a hirtelen és sporttörténetileg felhasználható circenses nálunk többet ér, mint a hosszú távú panem, és ezt a kormány is tudja.

Láttam egy európai nacionalizmusindexet térképen. Hazánk a közepmezőnyben helyezkedik el, a britekkel egy szinten, 46 százalékkal („az emberek hány százaléka gondolja, hogy országa magasabb rendű másoknál” kérdésre), az alsó, 20-40 százalékos zónában a spanyolok, baltiak, franciák (! – ou est la gloire, le grandeur?), a németek alattunk, a csehek, lengyelek fölöttünk. Meglepő a Balkán országainak önképe, az emberek kétharmada gondolja úgy, hogy az ő világuk minden világok legjobbika – román barátaink pont 20 százalékot vernek ránk –, de igazán kimagasló Oroszország, ahol a népek 69 százaléka gondol úgy a velikaja Ruszra, mint új Rómára, új Jeruzsálemre. Ennél már csak görög barátaink 89 százalékos eredménye meglepőbb, vakolatlan házak ide, pénzügyi válság oda, igaz, én is találkoztam nemrég olyan emberrel, aki hangoskönyvben hallgatja Platóntól az Állam c. megkerülhetetlen munkát.

Talán enyhül a kánikula, mondják, a hét második felében. Jó hír.

– vba –

Grafika: Neményi Zsolt