Schmidt Egon az egyik legjobb barátom volt gyerekkoromban, még úgy is, hogy én tizenkettő voltam, ő pedig már az ötvenes éveiben járhatott, és soha nem is találkoztunk. De ez nem akadályozott meg abban, hogy izgalmas kalandokat éljek át vele.
Miután elolvastam a Madárdal erdőn-mezőn című könyvét, távcsővel felszerelkezve vágtam neki a Pilis meleg hegyoldalainak, hogy pintyeket és sármányokat figyeljek meg, a Börzsöny szűk patakmedrei körül pedig ökörszemet keressek. Télen a Duna-part fagyosan csikorgó kövein gyalogoltam, mert az Állatvilág magazinba írt cikke szerint ilyenkor lehet Skandináviából hozzánk vonuló vadludakat látni. Amikor a Hogyan figyeljünk madarakat? című zsebkönyvében a madármegfigyelési jegyzeteit említette, a hátizsákom állandó eleme lett egy keménykötésű füzet meg egy ceruza, hogy feljegyezzem, mikor mit láttam a túráimon.
Nem sokkal azután, hogy a születésnapi csomagolásból kibontottam a Gyakorlati madárvédelem című munkáját, már madárodút barkácsoltam, hogy belvárosi gyerekként jobb híján egy közeli park fájára erősítsem fel a szerkezetet.
Schmidt Egon barátom, mit sem tudva közös barangolásainkról, írt valahol a Dinnyési-fertőről is, aminek hatására egy nyári hajnalon a magas, illatos fűben kúsztam, hogy a víz széléhez óvakodva rögtönzött sátrat állíthassak fel. Majd elhelyezkedve a megfigyelőhelyen, a családi Prakticával fotózzam az arisztokratikus nagykócsagot, a kimért szürke gémet és a vízben finnyásan lépegető gulipánt. Amikor pedig felszállt a hajnali pára, és forró kohóvá változott a sátor, kifeküdjek a rétre, és nézzem a szemfájdítóan kék égen keringő barna réti héjákat.
Kapcsolatunk idővel olyan szorossá vált, hogy madárgyűrűző táborba jártam hétvégente az ócsai tavakhoz, megtanulva, hogyan kell kiszedni a hálóból az ideges kékcinkét, az apatikus zöld küllőt és a büszkén védekező meggyvágót.
Barátságom Schmidt Egonnal a nagy korkülönbség ellenére sem volt furcsa jelenség. Miközben ugyanis szavai végtelen tudásról tanúskodtak, mégis olyan keresetlenséggel és őszinte kíváncsisággal beszéltek az állatok világáról, hogy nem bénító csodálatot váltottak ki az olvasóból, hanem lelkesedést: miért ne lehetnénk részesei mi magunk is a kalandoknak?
Egy olyan világba léphettem be vele, ami tele volt ficánkoló, éneklő és kuruttyoló lényekkel. És amely világot olyan világos elvek mozgattak, mint hogy a nyitottság, a kíváncsiság és a nem ártás csodás élményekkel jutalmazzák az embert.
Sajnos a ficánkoló, éneklő és kuruttyoló lényekkel teli világ egyre inkább a múlté. A mocsarak helyén bevásárlóközpontok terpeszkednek, az illatos mezőkön lakóparkok állnak, a hűvös patakmedrekben pedig már nem csivitelnek az ökörszemek. Eltűntek vagy nagyon megritkultak a vadállatok, és sok évtizednyi kaland után, 91 évesen eltávozott Schmidt Egon barátom is.
Hálás vagyok, hogy útmutatásaival még láthattam azt a színes vadont, ami a szemünk előtt tűnik bele a múltba. De szerencsére velünk maradnak a könyvei, rádiófelvételei, cikkei, amik talán meghozzák a kedvét egy tizenkét éves olvasónak ahhoz, hogy küzdjön a ficánkoló, éneklő és kuruttyoló lényekért, ameddig még érdemes. Jó kirándulást, barátom.
Földes András
FERENCVÁROSI VOLT
91 éves korában, január 31-én ferencvárosi lakosként halt meg Schmidt Egon, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület tiszteletbeli elnöke, Kossuth-díjas író, aki egész életét, közel száz könyvből és több mint háromezer ismeretterjesztő írásból álló munkásságát a madaraknak, a madárvédelemnek és az ismeretterjesztésnek szentelte. Írásai révén generációk szerették meg a madarakat és a természetet.
A Magyar Rádió Oxigén című heti műsorában tizenhét éven keresztül jelentkezett be madárhangokkal színesített anyagaival a madarakról és a természetről.
2009-ben Kossuth-díjjal jutalmazták munkásságát, Ferencváros önkormányzata pedig környezetvédelmi díjat, valamint a Csiga parki Madárbarát Tanösvényt nevezte el róla még életében.
(Megjelent a 9 magazin 2023. februári számában.)
