Tarr Béla Kr. e. – felújított kópián a Panelkapcsolat

Tarr Béla szociális problémákat vizsgáló, korai trilógiájának záródarabjában nincs menekvés a panelpokolból.

Tarr Béla, országunk nemzetközileg legismertebb rendezője 2011-ben, A torinói lóval befejezte a nagyjátékfilm-készítést. 2014-ben, amikor interjúztam vele a dél-koreai busani (ejtsd: puszani) nemzetközi filmfesztiválon, azért megkérdeztem tőle, biztos-e ebben. Erre a következőképp válaszolt: „Annyira biztos, hogy ha még egyszer megkérdezed tőlem, akkor fejbe lőlek.” Így visszatekintve nem lódított, viszont videóinstallációkat felkérésre azért az utóbbi években is vállalt (Amszterdam, 2017: Muhamed; Bécs, 2019: Missing People). A Balassi Bálint utcai, független és művészfilmekre szakosodott Cirko-Gejzír mozi évről évre műsorra tűzi az alkotásait, idén is volt náluk Tarr Béla-retrospektív augusztusban, viszont most újdonság, hogy felújított kópián ismét bemutatták tőle a Panelkapcsolatot (1982; magyar mozipremier: augusztus 8.), ráadásul a három különböző játékidejű változat közül a legteljesebbet (102 perc).

Ha végigtekintünk Tarr életművén, két nagy korszakot lehet elkülöníteni: „Kr. e.” (Krasznahorkai előtt) és „Kr. u.” (Krasznahorkai után). Az első négy nagyjátékfilm tartozik a „Kr. e.” időszakhoz (Családi tűzfészek, 1979; Szabadgyalog, 1981; Panelkapcsolat; Őszi almanach, 1984), és a Kárhozattól (1988) indul a világhírt meghozó „Kr. u.” korszak, amelytől kezdve már teljes a négytagú, nagyformátumú művészi kollektíva: Tarr, Hranitzky Ágnes, a társalkotó/asszisztens/vágó, Krasznahorkai László, az író és Víg Mihály, a zeneszerző. A Panelkapcsolat a pályakezdő, a Balázs Béla Stúdióban készült trilógia utolsó tétele, amely a Családi tűzfészekhez és a Szabadgyaloghoz hasonlóan dokumentarista fikció, viszont ezekkel ellentétben már nem amatőr szereplőket helyez előre meghatározott életszituációkba, hogy aztán szabadon improvizáljanak, hanem profi színészeket vet be (a fiatal Koltai Róbertet és Pogány Juditot, akik a valóságban is – 2006-ig – házasok voltak). A Családi tűzfészekben a friss házasok lakáshoz jutása a konfliktus elsődleges forrása, a Panelkapcsolatban ez a probléma már a múlté: a házaspár két gyerekével lakik egy lakótelepi panellakásban, ugyanakkor más téren nincs változás, hiszen állandósulnak a veszekedések. A feleség több szabadidőt és segítséget szeretne – mindhiába. A férj külföldre menne munkát vállalni a több pénz reményében, a feleség azonban hajthatatlan. A feszültségcsökkentésre lehetőséget adó vállalati mulatság sem felhőtlen, hiszen a férj mást kér fel táncolni – Tarr kitartva, hosszan pásztázza a feleség elkeseredett, csalódott arckifejezését. A Panelkapcsolat végül az újonnan vásárolt automata mosógép ironikus képében ajánlja fel a megváltás látszatát.

Tarr Béla szociális problémákat tematizáló, konkrét helyhez és időhöz kötött trilógiája előrevetíti a későbbi, nagy művek depresszív kilátástalanságát és nyomorát. „Kozmikus a szar” – így fogalmazott a rendező tavaly a Partizán-életútinterjúban. A történelmi konkrétumoktól való eltávolodás első állomása a színpadias-stilizált, gyönyörű színekkel dolgozó Őszi almanach, amelyben valamennyi szereplő az emberi lélek aljasságának szimbóluma. Utána következnek az apokaliptikus nyomasztás hatványra emelt permutációi, immár újra fekete-fehérben: Kárhozat, Sátántangó (1994), Werckmeister harmóniák (2000), A londoni férfi (2007) és A torinói ló. Ha valakinek túl jó kedve lenne, az mindenképp nézze meg a Panelkapcsolatot, levezetésképp pedig a hét és fél órás Sátántangót.