Vera Molnár életmű-kiállítása a Ludwigban

„Nincs mentségem. Négyzetek, háromszögek és vonalak az életem” – mondta egykor a tavaly, nem sokkal századik születésnapja előtt elhunyt Vera Molnár, akit világszerte a számítógép-művészet egyik legjelentősebb alkotójaként tartanak számon.

A budapesti Képzőművészeti Főiskola elvégzése után Párizsba emigrált, a hatvanas években a geometrikus absztrakció felől indult, de később saját útjára lépett művész 1968-tól már számítógép segítségével alkotott. Munkásságát emiatt is érdemes más, a számítástudomány és alkalmazásai révén híressé vált felfedezőnőkkel egy sorban említeni: az első szoftvert létrehozó Ada Lovelace-szel, Hedy Lamarr-ral, a mobilkommunikációban, a GPS-, valamint a wifitechnológiában is használatossá vált rádióvezérlés kigondolójával, vagy Margaret Hamiltonnal, aki a NASA Apollo-programjában vállalt fontos szerepet.

Nagyjából ebben az időszakban fedezte fel Vera Molnár is a számítógépet, amiről később azt mondta, „olyan volt, mint a Párizsba érkezése vagy a háború vége”, hiszen addig kizárólag a „képzeletbeli gépnek” nevezett munkamódszerrel alkotott. Igaz, a számítógép később is csak eszköz volt, a döntés és a kiválasztás, ahogy ő látta, mindenkor a művész dolga. Pionírnak számított tehát, nem csupán mert őt tekinthetjük az egyik legelső komputerművésznek, hanem szemléletében is, amelynek alapkoncepciója, hogy egy rendezett alapstruktúrába belehelyez „egy százalék rendetlenséget”: egy másik irányt, színt vagy vonalvastagságot. Mindez nemcsak a számítógép segítségével létrehozott alkotásaiban, de a természetben fellelhető vonalakhoz és formákhoz való viszonyában is megnyilvánul. Miért ne lehetne megváltoztatni valamit, aminek apró korrekciójával megvalósítható a vágyott állapot? Sok száz sorozat jött létre így, aminek végén a művész rátalált az általa kielégítőnek tartott formára. Az alkotásban a legfontosabb a kísérletezés, a kaland – mondta. „Csinálni, újra csinálni, változtatni. Hogy a végeredmény jó vagy rossz, az másodlagos.”

A Ludwig Múzeumban április 14-éig látható kiállítás is részben ezt a soha nem szűnő kísérletezést tárja elénk, címében pedig – À la recherche de Vera Molnar – a művész À la recherche de Paul Klee nevezetű hommage-sorozatára utal. Első részében az 1960-as évektől napjainkig mutatja be az életmű legfontosabb témáit, műcsoportjait: itt látható többek között Electra címet viselő színes nyomatsorozata, továbbá A kör négyszögesítése és a rendkívül látványos, mérete miatt is különleges 25 egymás mellé helyezve! című munkája, valamint számos más, ismert alkotása. A kiállítás további termeiben azoknak a művészeknek a munkái kaptak helyet, akikre Vera Molnár alkotóként hatott. Tamiko Thiel műanyaghínár-erdőt megjelenítő installációja, a Vera Plastica az óceánokba dobott műanyaghulladékot szimbolizálja, s a látogató érzékelését alakítva egyúttal párbeszédbe is lép vele. Snow Yunxue Fu Veraverzumai digitális hommage-ok: az elsötétített terembe lépve egy idő után olyan érzésünk támad, mintha a képernyőn életre kelő női alakkal mi magunk is együtt mozdulnánk. Mellettük Casey E.B. Reas és Antoine Schmitt fekete-fehér vonalai és mozgó geometriai formái sokáig vonzzák a szemet. Mario Klingemann tizenhat, alumíniumkeretbe foglalt fekete-fehér monitorját – amelyek a Vera Molnár-i irányított véletlenszerűséget időbeli dimenzióba ültetik át – ugyancsak az interakcióval keltik életre a látogatók. Akik az itt kiállított változatos munkák révén pár órára részesei lehetnek az alkotás kísérletezésből fakadó örömének.