A Gát utcától a József Attila-lakótelepig

Történetünk kezdetén, valamikor a 19. század végén és a 20. elején, azután egészen 1950-ig Ferencváros és benne a Gát utca, ahol József Attila született, a város peremén billegett, mint, mondjuk, a Csömöri út vagy a Filatorigát, csak azok valahol északon, ez pedig délen.

 

Mi a Petőfi gimnázium negyedik dé osztályában erősen megcsúszhattunk az irodalommal. Az Ómagyar Mária-siralommal kezdtünk, és az érettségi szünet előtti utolsó tanórán még mindig csak a nyugatosok első nemzedékénél tartottunk. De hát matektagozatosok voltunk, mindenki a műegyetemre igyekezett, ezért rajtam kívül senkinek sem fájt, hogy sem József Attila, sem Fejtő Ferenc neve nem került elénk. És ha nagyon őszinte akarok lenni, valójában nekem sem annyira.

Hanem az élet útjai kiszámíthatatlanok: alig kilenc évvel később, immár egzisztenciám vadonatúj színterén, a párizsi 6. kerületben egyszer csak Fejtő Ferenc toppant elém. József Attila legfőbb barátjaként mutatkozott be, és nem győzte Illyés Gyulát meg a nagy magyar proletárköltő más kortársait előttünk befeketíteni. Ekkor már kezdtek felderengeni előttem az irodalmi műveltségemen tátongó hatalmas vakfoltok vastag fekete tussal kihúzott határai.

Attól kezdve, ha nagyobb szünetekkel is, de mégis néha-néha összefutottunk a Boulevard Raspail egyik kávéházában vagy a Saint-Michel és a Rue Cujas sarkán, ahol egy kissé lejt a járda. Sosem felejtette el megjegyezni, hogy Attila biztosan kérne itt egy éclairt tejeskávéval, de őneki, Fejtőnek mindegy, csak rendeljünk egy Eviant is mellé (a drágábbikból), és aztán persze elviharzott rettentően fontos állami vagy egyéb közéleti kötelezettségei szorításában, s engem nagylelkűen otthagyott a cechhel. Ebből is látszott azonnal, hogy még napjainkban is (a nyolcvanas évekről beszélünk) mennyire szolidáris maradt Attilával, aki szintén nem állt gavalléros kávéházi vendéglátó hírében, persze ő szorító anyagi helyzetére tekintettel.

Aztán megint ugorhatunk egy kicsit az időben: 1991-et írtunk, és a helyszín a ferencvárosi Kaltenberg söröző volt. Feri bácsi valamivel korábban megint a hónom alá nyúlt, és betuszkolt az Her­sant által akkor nemrég megvásárolt Magyar Nemzet műszaki igazgatói székébe.
A franciák ugyanis valamiért személyzeti tanácsadónak kérték fel, és ő akkoriban még csak engem meg a Demszkyt, kettőnket ismert személyesen Budapesten, és a Gábor addigra már főpolgármester lett, szóval csak én voltam szabad. Feri bácsi a Kaltenbergben rendelt valami átlagosan drágát, és kijelentette, hogy az ő idejében, amikor a Szép Szót szerkesztették a József Attilával, akkor mindig az Ignotus fizetett, és hogy az újságigazgatók milyen gáláns emberek voltak, amire még ma is könnyes szemmel emlékezik. Rögtön támadt egy cikkötlete is: küldjünk ki egy szemfüles riportert a József Attila-lakótelepre vagy esetleg a József Attila utcába, s írjunk egy nagyobb lélegzetű esszét arról, mennyire hiányzik a főváros arculati képéről egy Fejtő Ferenc tér, vagy szerényebben köz, és hogy ezt a témát megpendítette már a Városházán is, de nem ártana meghallgatni ebben a közérdekű ügyben az emberek csillapíthatatlan, mindennapi vágyait is. Persze tudta ő, hogy élő emberről nem szokás teret elnevezni, de kellemesen elszórakoztunk rajta.

Mint műszaki igazgató természetesen rendeztem a számlát, bár fogalmam sem volt róla, hogyan fogom ezt később elszámolni. Aztán hívtam Feri bácsinak még egy taxit is, és besegítettem a bérkocsiba, hát mégiscsak elmúlt már akkor vagy nyolcvankét éves. Még egy ötszázast is adtam a sofőrnek, hogy vigye ki a Filatorigáthoz, de ilyenkor pénz nem számít, és én lennék az utolsó, aki az ilyesféle kis, jelentéktelen kiadásokat elraktározza az emlékezetében, és azután hosszan kesereg miattuk a hálátlan utókornak. Igaz, az a műszaki igazgatói állás megért volna akár három kávét is. A barátságáról nem beszélve.

Tardos János


Fotó: Népszava archívum