„Színművészeti” produkció Orbán Viktor békebeszéde előtt és az „análmolesztált sakálkórus”

Az ún. Békemeneten Orbán Viktor békebeszédet tartott, amelyben 33 perc alatt 47-szer mondta ki a „háború” szót. Ezt megelőzően Vidnyánszky Attila társulata „színművészeti” produkcióval kápráztatta a több száz autóbusszal a Margitszigetre szállított békemenetelőt, mely „előadás” sokaknál kiverte a biztosítékot. Volt, aki Leni Riefenstahlt – Hitler kedvenc filmművészét –, volt, aki a gyerekszereplők polpropagandisztikus felvonultatásának etikai kérdéseit emlegette, mindenesetre aki látta, az élete végéig megemlegeti. Az előadók nevét kegyeleti okból nem jegyezte le a Kilenconline színházi szakértője, aki erre az alkalomra felkérésünkre szösszent róla.

Azoknak, akik nem voltak ott … de ezt azóta bizonyára megbánták: az ő kedvükért álljon itt ez a röpke összefoglaló, már csak azért is, mert – ha így megy tovább, és miért ne menne így tovább – egy-két év múlva talán kötelező lesz azt állítani, hogy ott voltunk, és az erről szóló hamisított igazolást drágáért mérik majd az össznépi vége-hossza nincs jelmezbálban hatóságnak öltözött nernyikek.

Én sem voltam ott, én is megbántam, egy felvételen ugyanis mégiscsak megtekinthettem, és azóta fogom a fejemet, hogy ezt kihagytam. Mert ilyesmi azért ritkán esik meg. De akkor nagyon.

Adva van tehát egy előadás, egy színházi előadás: a békemenet – eme hungarikum, mint pl. a hortobágyi kilenclyukú híd vagy a Túró Rudi – résztvevőinek szól, rajtuk körösztül pedig mindnyájunknak, utóbbiaknak miheztartás végett. A témája, az üzenete, a mondanivalója vagy mije pedig az, hogy nem akarunk háborút, de viszont békét, azt akarunk. Ezt onnan tudjuk, hogy mondják.

Sokszor. Rengetegszer. Annyiszor, hogy egy idő után minden néző, a leghatósághűbb is, előbb kételkedni kezd, majd fostorgással folytatja, végül pedig, ha még egyszer elmondják, hát, ha kell, a saját családtagjaik csontjaiból rittyentenek jatagánt, és azzal mennek neki a… mindegy, aki még egyszer ki meri ejteni a száján vagy alárendeltjei száján a háború, illetve béke szavakat, annak.

Az előadás során fent említett mondatok mellett egyebek is elhangzanak, versek és versikék, utóbbiak arról ismerszenek meg, hogy tobzódnak a ragrímekben: -ünk-re -ünk felel, -ájárára -ájára visszhangzik, és így tovább, a végtelenségig. Persze, van ennek hagyománya a magyar költészetben, de Tinódi Lantos Sebestyén volt az utolsó, akinek jól állt. Illetve neki se.

És azért a fenti „végtelenségig” kifejezés, mert akik az előadás, nevezzük így, szövegkönyvét összegányolták, nem voltak sem restek, sem kábák a tartalmi és egyéb hiányosságokat végtelen ismételgetéssel pótolni, hogy kijöjjön a műsoridő. Nyilván meg volt nekik adva, hogy meddig kell etetni a jónépet, mielőtt békében hazaoszlatnák a szerencsétlenjeit, nekik pedig nem volt érkezésük annyi szöveget összeollózni, egyébként is, gondolhatták, ismétlés a tudás anyja, ha tizenötször elkántálják nekik, biztos jobban megjegyzik, mint ha csak egyszer.

Tehát elkántálják tizenötször, mind a tizenötször nagyjából egy análmolesztált sakálkórus hangfekvésében, ami tulajdonképpen érthető, szabadtéren olyan az akusztika, amilyennek az Úr vagy a meteorológiai intézet épp jónak látja. Igaz, azóta feltalálták a mikroportot, azonban a mikroport, illetve a mikrofonja, amibe belevonyítunk, ezúttal megmarad látványelemnek, ott lógicsál az előadók orra és szája között, árnyalatnyit csorbítva az esemény fennköltségén, nehéz komolyan venni valamit, amit az Emzéperiksznek (a Mézga családból) maszkírozott előadók adnak elő.

Előadókat kell említenem, és nem színészeket, bár egy részük az. Főállásban, bár ezek után lehet, hogy inkább mellék. Szó sincs róla, a haknizás része, legitim része a színjátszásnak, de ezért a szintért, ha egy tanyasi lakodalomban vezetnék elő, hát vasvillával kergetnék őket hazáig. Persze lehet, hogy csak a szél fújta szét az ihletettséget, a szél nagy úr.

Igaz, a világon nincs színész, aki ezt a szövegkönyvnek nevezett jammerolást el tudná játszani. Olyanokat üvöltöznek benne hogy: „történülnek”. Azt hogy kell? Meg mi az – a cuki ministránsfiúcskák és kisleánykák csiripelik –, hogy „zászlóját zengem”? Hogy kell zászlót zengeni? Talán ez lehet az oka, az egyik oka, hogy az előadás prózazömét zenés-táncos betétszámok, továbbá az említett cuki kisgyerekek – remélem, megúszták – ékesítik. A felnőttek nem úszták meg.

Egyikükre egy Brecht–Dessau-songot sóztak rá, a Kurázsi mamából – éppen abból, éppen a NER és Vidnyánszky –, ki tudja, miért: talán azért, mert abban a darabban mintha lenne valami háborús izé, hát akkor biztos passzol ide. Elő is adja a Nemzeti színésznője, minimalista stílben, ahogy egy Brecht–Dessau-songhoz illik – de olyan minimalistán, hogy Lou Reednek is böcsületére válna. És mit keresne Lou Reed a Békemeneten?

Másikukat a táncszámokkal bízták meg, vagy büntették meg. Koreográfusról nem történik említés sehol, legalábbis ahol én kerestem, sehol, és én nem kerestem sehol, ezért kénytelen vagyok Szent Vitusra tippelni. Szegénykém, aki ropta, bele is fáradt, az ő elgyötört tekintete volt az egyetlen őszinte pillanata az egész katyvasznak. Ráadásul neki talán még jól is jött az ugyan csak átmeneti, de mégiscsak belerokkanás. Neki legalább nem maradt ereje feltenni magának a mindnyájunkat gyötrő kérdést: hogy mit keresek én itt, és egyáltalán, miben keresek én mit is, mi ez az egész, és meddig még, ez itt a kérdőjel helye.

– kk –

Fotó: pillanatkép az Orbán Viktor Facebook-oldalán is látható videóból