Ahol elődeink ettek-ittak – évszázados gasztrotörténetek

2024. július 18. 9 magazin Gasztro Helytörténet

Ferencváros és a vendéglátás elválaszthatatlanok egymástól. Ez a városrész talán soha nem születik meg és fejlődik, ha a 18. század első felében nem veti meg a lábát a vendéglátóipar a Pest városfalától délre eső területen.

Az 1700-as évek közepére datálhatjuk a mai Belső-Ferencváros kiépülését, a Soroksári utca (a mai Ráday utca) és a Széna piac (a mai Kálvin tér) fokozatos betelepülésével. Melyek is azok az épületek, amelyeket megemlíthetünk a városiasodás bizonyítékaként?

Fogadók

1749-ben megnyílt a Két Nyúlhoz címzett fogadó a mai Lónyay és Erkel utcák találkozásánál, 1775-ből már írásos emlék bizonyítja a Két Oroszlán fogadó működését a „Széna piacnál”. 1787-ben újabb fogadók nyíltak, a Négy Sarokhoz címzett a „Széna piacon”, a Két Medvéhez címzett a Soroksári utcán. A Ráday utca közepén egy sörfőzde is működött, mellette, nagyjából a mai Erkel utca torkolatánál még két további fogadó állt, amelyeket az Arany Oroszlánról és a Két kék kecskebakról neveztek el, a sort pedig a Három Királyokhoz címzett szálló zárta, amely a mai Kinizsi utca és az Üllői út sarkán várta a kosztra-kvártélyra vágyó vendégeket.

A fogadók megjelenése és elterjedése nem volt véletlen. A fallal körülvett Pest déli kapuja, a Kecskeméti kapu előtt álltak meg az Erdélyből és az Alföldről indult marhakereskedők, tőzsérek és persze hajcsárjaik, akik a pesti vásárokra lábon hajtott jószágaikat akarták eladni. A Kálvin tér volt az a hely, ahol Pestre érve állataik és ők maguk először megpihenhettek. Az őket kiszolgáló fogadósok és kocsmárosok teljesen logikusan a közeli telkeken építették meg fogadóikat és kocsmáikat. A városiasodás első fejezete tehát egyfelől az állatkereskedelemhez, másfelől a vendéglátóiparhoz kapcsolódik. Hosszasan lehetne azoknak a helyeknek a nevét sorolni, ahol a helyiek olcsón és jót ehettek, ihattak és múlathatták az időt. Ezek közül a XIX. század második felében, illetve az 1900-as évek elején jó néhányan országos ismertségre is szert tettek.

Az Arany Angyal

Ilyen volt az Arany Angyalhoz címzett vendéglő a Mester utcában, amely az 1840-es években már biztosan működött, sőt, névadóként is szerepet kapott, hiszen 1838-tól az addigi Deutsche Gasse (Német utca) már Engel Gasseként (Angyal utca) szerepel a pesti térképeken. Az irodalmi élet résztvevői, így a Kisfaludy Társaság tagjai a szabadságharc leverését követő időszakban gyakran itt, ezen a külvárosinak számító helyen gyűltek össze. A korabeli írói levelezések alapján tudjuk, hogy a Mester és az Angyal utca sarkánál többször lehetett látni Vahot Imrét, Beöthy Lászlót, Degré Alajost, Kemény Zsigmondot vagy Szemere Miklóst, akik tudták, hogy itt nehezebben találják meg őket a titkosrendőrök és besúgók, mint egy belvárosi kávéházban. Az 1890-es évektől Lindmayer Mihály volt a vendéglő tulajdonosa, ekkor már kiváló konyhája és a vendéglős még kiválóbb borai miatt szerették az „Angyalt”. Olaszrizling, Fehér bakator, Ezerjó, Mézesfehér, Rakszőlő, Slankamenka, kadarka és burgundi is kapható volt a vendéglőben. 1929-ben megint új tulajdonosa lett az Arany Angyalnak, Noficzer Béla személyében. Ahogy az egy igazi vendéglőshöz illik, 1899-ben, 17 évesen pincérként kezdte a pályát, majd 1912 és 1928 között főpincér lett Bíró Dénes híres Szikszay-vendéglőjében.

A következő évben már ő vezette az Arany Angyalt, de még évekig megőrizte Lindmayer Mihály nevét a bejárat feletti táblán. Az 1940-es években Klein János volt az Arany Angyal tulajdonosa, aki új arculatot adott az épületnek, kisebb homlokzati átalakításokat hajtott végre, a házias konyhát vadételekkel bővítette, ennek megfelelően „vadászszobát” is kialakított, illetve vadásztrófeákkal dekorálta a vendéglő helyiségeit. 1950 után a vendéglő bezárt, az épületet az 1960-as évek közepén elbontották, a sokáig üres telket a BKV használta a Mester utcán közlekedő villamosok vezetőinek pihenőhelyeként. Az ingatlan helyén ma álló sokemeletes lakóépület 2003-ban készült el.

Az Arabs szürke

Krúdy Gyulának köszönheti ismertségét az Arabs szürkéhez címzett vendéglő. Tulajdonosa Frühling Antal volt, aki 1885-ben még Óbudán kezdte az ipart. A Fő térről nyíló Laktanya utcában nyitotta meg a Vasmacska nevű vendéglőt. Az Üllői út 81. szám alá 1910-ben költözött. Az Üllői út külsőbb részén a XIX. század második felében még istállók voltak, a városi konfliskocsisok tartották itt a lovaikat, innen hajtottak be naponta a színházakhoz és a pályaudvarokhoz a jó fuvarok reményében. Közülük nagyon kevesen büszkélkedhettek igazi „arabs szürke” lovakkal, talán ezért is választotta Frühling Antal a jól hangzó nevet. Krúdy nélkül azonban sohasem tudnánk, hogy a szépszámú fuvarozó közül melyik speciális szakma képviselői választották maguknak törzshelyül ezt a vendéglőt. Apósa, Rózsa Jakab temetkezési vállalkozó ismertethette meg vele a halottszállító kocsisok kedvelt találkozóhelyét, s itt meríthetett ihletet több novellájának és regényének megírásakor. A kissé odakozmált marha- és sertéspörkölt, valamint a mindig friss pékáru jelentette azt a kulináris vonzerőt, amely a vendégeket az Üllői út e nevezetességébe csábította. 1928-ban Király Pál vette át a vendéglő vezetését, és gyökeresen más irányt vett: a Maratoni futóhoz címezte át az éttermet.

A névválasztás természetesen nem volt véletlen, mert Király hosszútávfutóként kezdte, és 1924-ben mezei futásban magyar bajnoki címet is nyert. 1928-ig többször nyert még bajnokságot ebben a számban, de a vendéglő vezetését nem tudta összeegyeztetni a sportolással. A korabeli sportlapok nem győztek szomorkodni azon a tényen, hogy a sikeres futó inkább az enni-inni vágyókat, mint a sportszeretőket választotta. Több mint tíz évig vezette az üzletet, majd eladta Perits Károlynénak, aki 1942 és 1948 között volt tulajdonosa. Az államosítást követően a patinás intézmény megszűnt, helyén a Vegyesipari Vállalat IX. kerületi telephelyét nyitották meg, az 1960-as évek végétől pedig a Főfotó egyik üzlete működött itt.

Bálóné

A Ráday utca szinte minden saroképülete egy-egy étterem vagy kávéház otthona is volt egyben, tehát a konkurencia fogalmával igencsak tisztában voltak az itteni vendéglősök. A nemes versengésben nagyon jól állta a sarat egy bizonyos Bálóné Gajdácsi Julianna, aki a századfordulón szinte legendás alakká vált. Már az 1890-es évek közepén a szegedi vendéglátás híressége volt. Jellegzetes Szeged környéki ételeket kínált, hozzá könnyű helyi homoki borokat. Ott ismerkedett meg vele Mikszáth Kálmán, akinek javaslatára felkerekedett, hogy a fővárost is meghódítsa. 1897-ben az Üllői út 113. alatt megnyílt vendéglőjében minden áldott nap saját kezűleg főzte a szegedi halpaprikást. 1911-ben a Ráday utca 57. szám alatt is nyitott egy éttermet. Ezt azután nem csupán a környékbeliek, hanem a főváros más részeiben lakó írók, költők, tudósok, politikusok, közéleti emberek is törzshelyükké választották. Állandó hétfői vacsoravendég volt például a Borsszem Jankó című élclap szerkesztősége Ágai Adolf vezetésével. Ide járt a Kagál Asztaltársaság és baráti köre is (Ambrus Zoltán, Szép Ernő, Kozma Andor, Garay Ákos, dr. Réthy László). A szódavízzel és málnaszörppel kevert fehérbort itt kezdték el népszerűsíteni, sokáig így is hívták ezt az édes-savanyú üdítőitalt: kagál. Bálóné ételkínálatában egyébként fantasztikus dolgok szerepeltek: szegedi halpaprikás, harcsás káposzta, szalonnás csuka, ráchal, tejfeles ponty, roston sült halak, malacpecsenye, sertésborda, vesepecsenye, hátszín, saját készítésű disznótoros, csirke, pulyka, kacsa, malac füle-farka, birka-, marha- borjú- és báránypaprikás, juhhúsos kása és juhhúsos káposzta, székelygulyás, töltött káposzta, bableves, túrós csusza, túrós lepény és túrós rétes, gyümölcsrétesek, édes és sült tészták, végül, de nem utolsósorban „fonyatos” kalács. Népszerűségére és forgalmára jellemző volt, hogy bár az Országház igencsak messze volt a Ráday utcától, egy-egy nagyobb politikai csatározás után ellenzéki és kormánypárti képviselők is itt ebédeltek vagy vacsoráztak. Tisza István még miniszterelnökként sem hagyott fel azzal a szokásával, hogy hetente legalább egyszer Bálóné főztjét egye.

Vendéglőkínálat Ferencvárosban

Nem beszéltünk még az Üllői úti Gutgesell vendéglőről, ahol az FTC lelkes megálmodói találkoztak és fektették le a sportegyesület alapjait 1899-ben. A Ferenc körúti Gebauer Kávéházról sem esett szó, ahol a Fradi első időszakában a csapat mezeit és kapufáit is tárolták, vagy a Mester utca 1. alatti Széchényi Kávéházról, ahol a klub külön irodát működtetett. De a Hébel, a Ludovika vagy éppen a Lónyay Kávéház (a helyi tiltott szerencsejátékot űzők törzshelye) bemutatására sincs itt és most elég hely. Mindenképpen megállapíthatjuk azonban, hogy abban a városrészben, ahol még a marha- és sertésvágóhidakon is első osztályú éttermek és kávéházak működtek, ahol a Központi Vásárcsarnokban vagy az egykori Fővámpalotában, sőt, még a Bakáts téri elöljáróság földszintjén is volt külön vendéglő, ott a legtöbb polgár nem azért elégedetlenkedett, mert nem talált üres gyomrának és pénztárcájának is megfelelő helyet. Ahol pedig volt hely, ott beszélgetőtárs is akadt, és gyorsan kiderült, hogy nemcsak az étel- és italkínálat jelentette a hirtelenjében felsorolt intézmények vonzerejét, hanem a lehetőség, hogy az ember szabadon cserélheti ki gondolatait másokkal, akár órákig is vitatkozhat az élet dolgairól, és persze játszhat is a többi vendéggel – biliárdasztalból, sakk-készletből, kártyapakliból sehol sem volt hiány.

Ez az állapot azután a második világháború idején, majd azt követően alapjaiban megváltozott. A fővárosiaknak egyre kevesebb pénzük és kedvük volt ahhoz, hogy kávéházban vagy sörözőben töltsék az időt, 1948 után pedig, ha volt is valamicske pénzük, már hely alig akadt, ahol azt a fent leírt módon elkölthették volna. Mivel a vendéglők és kávéházak magánkézben voltak, a Magyar Dolgozók Pártja 1948 júniusában megtartott kongresszusán célul tűzte ki a szocialista vendéglátóipar megszervezését. Ennek nyomán még ugyanebben az évben megindultak az államosítások is. A IX. kerületi Vendéglátóipari Vállalat 1951 márciusában alakult meg. Tizenkét üzemegységből állt, jórészt elhanyagolt, régi felszerelésű, elsősorban italforgalomra berendezkedett boltokból. Közülük csupán kettőben – a Csuti vendéglőben a Mester utca 49. és a Liliom étteremben a Liliom utca 18. alatt – lehetett ételt is fogyasztani.

A Liliom

Ez utóbbiról muszáj néhány szót szólni. A Liliom már a háború előtt is legendás szórakozóhelynek számított. Tulajdonosa 1936-tól az 1949-es államosításig a népszerű nótaénekes, László Imre volt, aki esténként maga gondoskodott a zenés műsorról. Az étlap régi pesti ételeket kínált: sertésbordát Makk hetes módra (ahogy a Makk hetes vendéglőben készítették 1937-ben), bélszínszeleteket Kék Duna módra (ahogy a Hungária szállóban sütötték 1930-ban) vagy halászlét ínyenc módra (ahogy a Wágner étteremben főzték 1926-ban).

Az 1956-os harci események több kárt tettek az épületben, ezért bezárt, és az újjáépítés, felújítás után 1957. október 12-től fogadott ismét vendégeket. „Régi pesti ételek, régi pesti slágerek” – ezek jellemezték a Liliom vendéglőt. Az 1960-as évek közepén a fővárosi báli szezon egyik kiemelkedő eseményét, a Farsangi Apacsestet is itt rendezték, neves művészek közreműködésével. A Liliom a ferencvárosiak kedvenc vacsorázóhelye volt, de mozi, színház után a város távolabb eső részeiből is sokan keresték fel. 1973-ban zárta be végleg a kapuit, az épület lebontására pedig az 1970-es évek végén került sor.

A Népbüfé és az Alkoholmentes

A kerület legforgalmasabb részén, a Ferenc krt. 2–4. szám alatt nyílt meg 1953-ban a Népbüfé, ahol naponta átlagosan tízezer fogyasztót szolgáltak ki hatvan-nyolcvan féle különböző étellel. Ugyanebben az évben került sor az Alkoholmentes étterem megnyitására is a Boráros tér 6. alatt. Mindkettő nagyon rövid időn belül igen népszerűvé vált. A Népbüfé két nagyobb átalakítást ért meg. Az elsőt 1962-ben végezték, a következő évben már egy sokkal korszerűbb üzlet állt a fogyasztók rendelkezésére. Az átalakított, kibővített önkiszolgáló büfé lényegesen nagyobb ételválasztékkal rukkolt elő, mint a büfék általában. Az előre elkészített hideg és meleg ételeken kívül a vendégek szeme láttára készült frissensülteket és melegszendvicseket is árusítottak. A közönség teljesen kicserélődött. A régebben „Lordok Házá”-nak csúfolt hely törzsvendégei a továbbiakban inkább a környékbeli italboltokba szoktak át, mivel a vállalat megszüntette a szeszes italok árusítását. A Népbüfé az 1970-es évek második felében rövid időre ismét bezárt, majd 1979-ben Zenit néven nyílt meg újra. Ma a helyén egy drogéria-üzletlánc boltja található.

A 60-as évek

Ebben az időszakban nyílt lehetőség arra, hogy a kerület cukrászdáit saját termelőüzemben előállított süteménnyel lássák el. Az egyik legkomolyabb lépés ebben az irányban 1960-ban a Szimfónia Cukrászda és Vendéglő megnyitása volt az Üllői út 65–67. szám alatt.

Magát a házat Martonné Jutas Ágnes tervezte, 1959-ben adták át, és egyike volt annak a kilenc új épületnek, amelyek 1956 után épültek az Üllői úton. A berendezésre és felszerelésre a IX. kerületi Vendéglátóipari Vállalat egymillió forintot költött, de meg is lett az eredménye, hiszen a kerület legmodernebb eszpresszója és cukrászati üzeme lett. A Szimfónia harminc (!) dolgozója naponta tízezer forint bevételt tudott elérni, ennek túlnyomó része a helyben sütött süteményekből jött össze. 1976 szeptemberének nagy újítása volt, hogy a bolt vasárnap délelőtt a ruhatárban tejet, kenyeret és péksüteményt árult. A kezdeményezés nagy sikert aratott, már reggel hosszú sorok kígyóztak a pult előtt. A Szimfóniában délután 6-tól este 10-ig élő zene szórakoztatta a vendégeket, akik, ha kedvük tartotta, táncra is perdülhettek. Ma a presszó helyén patika és háziorvosi rendelő működik, és a teljes átalakítás nyomán már semmi nem emlékeztet az egykori Szimfóniára.

1967. január 16-án adták át a József Attila lakótelepen az Ezüst Sirály Éttermet a Napfény utca 7. alatt. A tízmillió forintos költségvetéssel létrehozott új vendéglátóipari egység minden igényt kielégített: százszemélyes sörözőt, kétszázszemélyes éttermet, százhúsz személyes eszpresszót és háromszáz személyes pálmakertet foglalt magában. Az üzletház korszerű felszerelésével, magyaros konyhájával, házi cukrászatának különlegességeivel, előnyös áraival és hangulatos zeneszolgáltatásával a lakótelep közkedvelt szórakozóhelye lett. Az eszpresszóban tánczenét, az étteremben cigányzenét hallgathattak a vendégek, a pálmakertben pedig nyáron látványos varietéműsort mutattak be. Sajnos a bőkezű beruházások ellenére már a kezdet kezdetétől veszteségesen működött, ily módon fenntartása nagy terhet rótt a Dél-Pesti Vendéglátóipari Vállalatra.

A Kilián laktanya egyik Ferenc körúthoz közeli, utcai pincéjében nyílt meg az 1960-as évek közepén a Söröző a Két Medvéhez. Nevéhez méltóan széles sörválasztékkal és egy faragott medvepárt ábrázoló faszoborral várta közönségét. Az üzlet számottevő idegenforgalmat bonyolított le, az 1990-es éveket azonban ez a vendéglátóipari egység sem élte túl.

A Knézich utcában nyílt meg 1969-ben Ferencváros első éjszakai mulatója, a Fekete Macska bár. A fejét züllésre adó tisztes magyar családapa, ha úgy tartotta úri kedve, itt láthatott államilag dotált sztriptízbemutatót. A színes bőrfotelek, a pazar bárpult, a faburkolattal, bársonnyal körülvett, száz személyt befogadó helyiség és nem utolsósorban a havonta változó, színvonalas szórakoztató műsor hamar népszerűvé tették a bárt.

A Vámház körút 15. szám alatt működött a Gyöngyszem eszpresszó és cukrászda (a későbbi Ludas), ahol – a Fekete Macska alternatívájaként – késő éjjel szintén erotikus show-műsor várta a vendégeket.

A 70-es évek

1971. szeptember 17-én a Ráday u. 15-ben megnyílt Krúdy Gyula emlékére a Vendéglő a Vörös Postakocsihoz, ahol az író kedvenc ételeit lehetett végigkóstolni. 1978-ban, Krúdy születésének századik évfordulója alkalmából a Dél-Pesti Vendéglátóipari Vállalat irodalmi vacsorát rendezett Bilicsi Tivadar színművész közreműködésével. Az étlapon szerepelt – egyebek között – csontvelő pirítóssal, sonkapörkölt tarhonyával, paszuly füstölt oldalassal, tányérhús ecetes tormával, és ami még ennél is fontosabb: mindezt kapni is lehetett. A reggel 9-től este 11-ig működő vendéglő hangulatos pinceborozójában gyakran tartották összejöveteleiket üzemek és vállalatok dolgozói, hogy a munkakapcsolaton túl mélyebb ismeretségeket köthessenek egymással.

A Vörös Postakocsi étterem Krúdy-szobája 1975-ben

Az Üllői út 113. szám alatt működött az Ali Baba eszpresszó, amelynek üzletvezetője 1973 nyarától a nyolcvanszoros válogatott ferencvárosi labdarúgó, Mátrai Sándor lett. A vendéglátóipari végzettségű focista 1969-ben cserélte fel a sportmezt pincérgúnyára, legendás gyorsaságát pedig immáron a felszolgálás terén kamatoztatta egy erzsébetvárosi presszóban. Az Ali Babába Boross Péter vállalatigazgató, a későbbi miniszterelnök közbenjárására került, akinek hosszú évekig a tanítványa volt. Ahogy klubjához, az FTC-hez, úgy az Ali Babához is haláláig, 2002-ig hű maradt. Az üzlet nem vesztette el korábbi funkcióját, presszóként működik.

Különleges helynek számított a Matrózcsárda a Szabadság híd pesti hídfőjénél, az alsó rakparton. Nem mindennapi kínálata sok ínyencet vonzott. A halételek mellett éti csigát és békacombot is felszolgáltak, és ha mindez még nem lett volna elég csábító, a kitűnő borok és a hangulatos zene ígérete a kétkedőt is meggyőzte az asztalfoglalás mielőbbi szükségességéről. A forgalomnak azonban nem tett jót a Duna időszakonkénti magasabb szintje, a víz levonulásáig sajnos szüneteltetni kellett a vendéglátást.

Fradi-kifli

Az FTC labdarúgócsapatának új stadionját 1974 tavaszán adták át, a Könyves Kálmán körút felé eső sarkán nyílt meg a Fradi vendéglő. Egy korabeli cikk a nyitás után pár hónappal tudósított róla.

„Betonból, kőből, bronzból, vasból, márványból, üvegből álmodta valósággá tervezője az FTC vendéglőt. Halványzöld színek, fehér márvány és bronzlánc a sörözőben, nyersfa borítás, nyersfa asztalok a borozóban, modern konyhagépek, gyorssütők, frissen csapolt sör a poharakban, jó minőségű fajborok a borozóban, jellegzetes ételek az asztalokon, növekvő forgalom – ez jellemzi most…” A cikkben Glummercz Lajos üzletvezető nagy lelkesedéssel számolt be az úgynevezett Fradi-kifli elsöprő sikeréről. Ha valaki esetleg nem tudná, mi az: két fél kifli közé darált kolbászhús, sajt, pirosarany paprikakrém és némi bors kombinációja került, majd jól megsütötték, és természetesen frissen tálalták. Az üzletben az asztaloknál egyszerre nyolcvanöt ember fért el, a sörözőt százhúsz–százötven személyre, a borozót pedig ötven vendégre tervezték. Tekintettel arra, hogy a stadion befogadóképessége harmincezer fő volt, a mérkőzések alkalmával valószínűleg ki lehetett tenni a megtelt táblát.

Futottak még

A Ferencvárosban természetesen nem csak az említett helyek léteztek; biztosan sokan emlékeznek még az Üllői úton sorjázó vendéglőkre, presszókra, kocsmákra. A teljesség igénye nélkül említhetjük a szlovák söreiről és ételeiről híres Paracelsust (Üllői út 119.), az Akadémiát (Üllői út 111.), az Aranypávát (Üllői út 101.), a Medikust (Üllői út 89/c), a Pettyes (vagy más néven Kassai) cukrászdát (Üllői út 11–13.), vagy a már majdnem a Kálvin térnél lévő Pepsi bárt (Üllői út 5.). A Ferenc körúti Híd Vendéglő (Ferenc krt. 15.), a Palacsintázó (Ferenc krt. 27.), a Lónyay utcai 6:3, a székely ételkülönlegességeket kínáló Csiki vendéglő (Angyal u. 37.), a Soroksári út és a Liliom utca sarkán lévő Kedvenc, az egzotikus nevű Costa Rica Szalon a Közgáz Kollégiummal szemben (Ráday u. 40.) vagy az Amigó Drink bár (Vámház krt. 7.), is biztosan sokak emlékezetében megmaradt, mint ahogy az egykori Varga Cukrászda is, amely Nándori Lászlónak köszönhetően igazi fehér hollóként (vagy főnixmadárként újjászületve) a mai napig létezik.

És ez még nem minden

1989 után alapjaiban változott meg Magyarország fejlődésének iránya. A gazdaság kisebb-nagyobb zökkenőkkel elkezdett piaci alapon működni, az állam pedig kivonult az egyes ágazatokból. A vendéglátóiparban sem történt ez másként, az állami tulajdonban lévő üzletek magánkézbe kerültek. A folyamat azonban nem egyik pillanatról a másikra következett be, hanem hosszabb-rövidebb idő alatt, az átmenet részletei pedig sok esetben rejtve maradtak a közvélemény előtt.

Nagy fába vágja a fejszéjét, aki az 1990–2000-es évek vendéglátóipar-történetének feldolgozására vállalkozik majd. Mi a magunk részéről kevesebbel is megelégszünk, mondandónkat itt és most a rendszerváltozás kezdeténél befejezzük. Bízunk benne, hogy valaki egyszer megírja ennek a rendkívül izgalmas és érdekfeszítő történetnek a folytatását.

Gönczi Ambrus – Winkelmayer Zoltán

A címfotón a Szimfónia 1965 körül (Fortepan)

Fotók: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

(Megjelent a 9 magazin 2021. júliusi számában.)