Vásárcsarnok és közvágóhíd a Gubacsi úton – egykor és ma

A Gubacsi úti sertésközvágóhídból, a maga idejében Európa egyik legmodernebb, nagyipari méretű sertésvágóhídjából mára csak az elhagyatott nagycsarnok és a víztorony maradt meg.

A Gubacsi úton száz évvel ezelőtt alighanem befogott orral lehetett csak végigmenni, hiszen működött itt lóhúsüzem, kénsav- és műtrágyagyár, légszeszgyár, 1902-ben pedig megépült a Budapesti Sertésközvágóhíd is a Gubacsi út 6/b szám alatt.

A sertésközvágóhíd felépítését az elődeink finoman szólva sem siették el: harminc év telt el az ötlettől a megvalósulásig. A növekvő húsfogyasztás miatt az 1870-es években vetődött fel először egy fővárosi sertésközvágóhíd kialakításának ötlete – mondta a 9-nek Gönczi Ambrus, rovatunk állandó helytörténész szakértője. 1886-ban már „bizottmányi” szinten is foglalkoztak vele, de a fővárosi közgyűlés csak 1890-ben hozott határozatot a megépítéséről.

A tervezéssel megbízott fővárosi mérnöki hivatal munkatársai sem kapkodták el a dolgot, külföldi tanulmányutakkal is múlatva az időt, mígnem 1892-ben bemutatták első terveiket egy kőbányai helyszínre.

Az 1895-ös nagy sertésvész azonban megakasztotta a folyamatot: felülvizsgálták a terveket, és új helyszínt jelöltek ki, immár a 9. kerületben. Az annak idején Alsó-Bikarétnek nevezett terület lett így a befutó, amely a mai Gubacsi út mentén volt. Maga a kivitelezés még négy és fél évig tartott. Így az első tervbemutató után elillant tíz év, mire a sertésközvágóhíd 1902. május 1-jén megnyitotta kapuit. Mellette épült fel a cikkünk voltaképpeni tárgyát képező vasbeton vásárcsarnok, amit az indokolt, hogy az átmenő élősertésforgalom csökkenésével egyre kevésbé volt szükség a vágóhídtól délre lévő területen működött szabadtéri vásárokra; ráadásul egyre többen panaszkodtak arra, hogy az állatvásár méltatlan körülmények között zajlik, esőben és hóban is a szabadban összetákolt fabokszok között. Ezen segített az az elgondolás, hogy az akkor már tekintélyes méretű vasúti rakodók mellett sertésvásárcsarnokot hozzanak létre.

A tervezéssel nem is akárkit, az ismert műépítészt, Münnich Aladárt bízták meg, a közeli Nagyvásártelep és több Bauhaus stílusú villa tervezőjét. A modern vásárcsarnok, szemben a közvágóhíd építésének elhúzódásával, szinte pillanatok alatt elkészült: 1930-ban kezdték, és 1932 májusában már át is adták.

A csarnokban, amely összesen hétezer négyzetmétert fed le háromhajós elrendezésben, egyszerre ötezer sertést tudtak szemlére tenni. Az állatokat etető- és itatóvályúkkal ellátott bokszokban helyezték el, majd az eladás után a sertéseket szállítókocsikba rakták, és a közeli vágóhídra szállították.

De ez már a múlt. Ami a jelent illeti: a védettséget élvező csarnok jelenleg üres és elhagyatott, ez jól látható a Koppány utca felől. Az északnyugati oldalhajó árkádjait befalazták, hogy ott kisebb raktárakat, irodahelyiségeket, dolgozói öltözőket és mellékhelyiségeket alakítsanak ki, ennek ellenére a létesítményt utoljára hat éve használták, mégpedig mérlegház gyanánt.

A csarnok homlokzati oromzatának legfelső részén ma is olvasható az építés időpontjáról tanúskodó, épségben megmaradt 1930-as évszám, a felette lévő mezőből azonban hiányzik Budapest Székesfőváros címere. Szemmel láthatóan szándékosan távolították el. Gönczi szerint ma is szembetűnő a szerkezet korát meghazudtoló épsége, az üvegezés és a felülvilágító ablakszerkezetek kisebb hiányosságok mellett kielégítő állapota. A csarnok korábbi tulajdonosa a Húsipari Vállalat, majd a Húsipari Rt. volt, a létesítményt három éve vette meg a húskereskedelemmel foglalkozó Landhof Kft. A cégnek Gönczi információi szerint szándékában áll a felújítás, de egyelőre nem tudni, erre mikor kerülhet sor.

Kácsor Zsolt
Fotók: Birtalan Zsolt

(Megjelent a 9 magazin 2024. áprilisi számában.)