A szerk. áprilisban: Sűrű, sűrűbb, legsűrűbb

Sűrű február-márciusunk volt, jól érzékelhetően sűrűbb lesz az április, a május, és június eleje lesz a legsűrűbb Ferencvárosban, Budapesten és a hazában. Mint azt lapunk – és új, március 15-én indult netes felületünk, a Kilenconline – minden olvasója tudja: június 9-én európai parlamenti és önkormányzati választásokra készül e lángoktól ölelt kis ország. Vannak, akik szerint ilyen sűrű, botrányos időszaka a rendszerváltás óta nem volt még Magyarországnak, és ebben sem fővárosunk, sem kerületünk nem igyekszik lemaradni. Szappanoperák, brazil telenovellák tartják izgalomban a magyar glóbuszt azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy most nem Isaura kiszabadításáért folyik az öldöklő harc, hanem tétje, valódi, életre szóló tétje is van a televíziós sorozatnak.

Van egy tizennégy éve betonba ágyazott kormány, 40% fölötti támogatottsággal, amellyel először ténylegesen nyert, majd az elmúlt évtizedben általa manipuláltan szuperhatalmat épített ki, tetején „szakrális istenkirállyal”, akit ez a 40%+ lakossági szelet hívőként tisztel, egyetlen őrületét sem kérdőjelezi meg. Van aztán a főváros, ahol a lakosság 20%-a él, az ország bruttó nemzeti össztermékének több mint 40%-át termeli meg, és jól láthatóan nem tiszteli hívőként az önjelölt „szakrális istenkirályt”. És van a kerületünk, ahol, ugyancsak jól láthatóan, mégannyira sincsen meg az az ájult tisztelet, amellyel az ország kétötöde hiszi, hogy amiben létezünk, az minden világok legjobbika, miként ezt Pangloss mester tanította a süldő Candide-nak a felvilágosodás halhatatlanja, François-Marie Voltaire örök érvényű művében.

Van aztán egy óellenzék, a fennálló renddel szemben álló erő, amely korábban, tizennégy év előttig hatalmon is volt, de nemcsak elbukott 2010-ben, mint az ólajtó, hanem a szuperhatalom megszületését sem volt képes megakadályozni itt és most nem részletezendő hibái, benézései és bűnei miatt. A szuperhatalomnak külső okokból szüksége van erre az óellenzékre, amely sok esetben „őfelsége ellenzékeként” működik, és egzisztenciálisan mégiscsak kötődik a rezsimhez. Öt évvel ezelőtt keletkezett az első rés a szuperhatalom pajzsán: önkormányzati választáson az ország legfontosabb településén az ó- és a szárnyait bontogató új ellenzék fontos pozíciókat fogott, amelyeket az elmúlt fél dekád alatt csak részlegesen tudott kihasználni. Országosan azért, mert még mindig kisebbségben van, Budapesten azért, mert a szuperhatalmi kormány az összes pitbulljával tartotta és tartja folyamatos tűz alatt, kerületünkben pedig azért, mert az ó- és az új ellenzék személyeskedéstől sem mentes szembenállása meghatározta ezt a politikai ciklust.

És az elmúlt sűrű időszakban fellépett valami, ami nem a szuperhatalom és nem az ó- vagy új ellenzék, valami, aminek bennfentessége tagadhatatlan, a nagyszámú bizonytalanok tömege pedig – mintegy aktuális húsvéti – megváltóként tekint rá. Nem árt óvatosnak lenni az új messiásokkal. De a hirtelen népszerűség tagadhatatlan, és nem lehet nem foglalkozni vele. Az ó- és az új ellenzék az összes mellső végtagját elégedetten dörzsölészné össze, ha pár óra alatt akkora tüntetést tudna összehozni, mint az március végén történt, és lapzártánk után, április 6-án is feltehetően történni fog. Az önjelölt „új messiást” kétoldali erős kartács alá vette a szuperhatalom (amelyről kiderült, épp általa, hogy nem is olyan szuper) és mindkét ellenzék. Utóbbihoz: az irigység alapérzelem. Persze lehet piperkőc gigerlinek is tartani, meg végvonaglásban vergődő elkeseredett embernek is, támadja az ellenzék és támadja a rezsim, de tudomásul nem venni nem lehet. A politikai támadások mellé a szappanoperák nélkülözhetetlen karaktere, a sértett ex is felbukkant. Róla órákig tudnánk itt beszélni, ahogy „csinált dolgokat” – például nem írta alá a bántalmazásellenes és nővédő isztambuli egyezményt, vagy engedélyezte a Pegasus nevű izraeli kémszoftver (lehallgatókészülék) használatát fatornyos hazánkban –, de lapzártánk idején igazi mémvihart, digitális népművészeti áradást keltett, amikor megjelent egy erősen kérdéses múltú médiasertés bulvárműsorában, és bukott igazságügy-miniszterként előadta, amit előadott. Némelyeknél – minden oldalon – eltörött a mécses, „szegény asszony, mit élt át”, másoknál az előélet és az okkal feltételezett propagandisztikus–titkosszolgálati háttér többet számított a jelentősen kommentált tévéinterjúnál.

Többször felhívták már figyelmünket, hogy ezeken a hasábokon törekedjünk a közérthetőségre. Jó. Ehhez még hozzátennénk, hogy a precizitásra is érdemes törekedni, ezért is idézzük ide a pontos magyarázathoz Kőváry Zoltán jó nevű klinikai szakpszichológus közösségi médiás kommentárban kifejtett véleményét. „A »nárcisztikus düh« Heinz Kohut pszichoanalitikus által bevezetett szakkifejezés, és negyed évszázados szakmai pályafutásom során még SOHA nem hallottam laikus szájából. Nem életszerű. Bár lehet, hogy [V. J.] azt akarta igazából mondani, hogy [M. P.] nárcisztikus karakterpáncélja az őstörésből fakadó orális düh projekciója nyomán kialakuló paranoid szorongások elleni defenzív struktúrának tekinthető, és hosztilitása valójában a frusztráció nyomán bekövetkező dekompenzáció ellenében fellépő helyreállító törekvés.”

Ami most jön, az ennél sűrűbb lesz, és majd tovább sűrűsödik. Hajrá!

Vágvölgyi B. András

(Az írás a 9 magazin áprilisi számában fog megjelenni.)