„A levegő kitűnő, a vidék szép” – Waldsee-kiállítás a 2B Galériában

Levelezőlap formájú, kisméretű képek, fekete-fehér és színes fotók a falakon, egy kisebb teremben pedig hozzájuk kapcsolódó, legfeljebb háromperces zeneművek hallhatók. A 2B Galériában november 5-ig látható kiállítás a magyarországi holokauszt nyolcvanadik évfordulója alkalmából a Soában elpusztított több mint félmillió magyar zsidónak állít emléket. És hogy miért a kicsi, rövid forma mind a vizuális, mind a zenei alkotások terén? A kiállítás megvalósítói a hírhedt Waldsee-lapokra szerették volna felhívni a figyelmet, amelyeket a vészkorszak idején az SS lágerszemélyzete íratott az Auschwitz-Birkenauba deportált magyar zsidókkal az otthon maradt, még deportálásra váró rokonaiknak, ismerőseiknek, mintegy „megnyugtatásképpen”.

A tudatos megtévesztés kötelező része volt a maximum harminc szóban meghatározott szöveg pozitív felütése – „szerencsésen megérkeztek és jól érzik magukat” –, a feladás helyére pedig, hogy még tökéletesebb legyen, nem Auschwitzot, hanem egy kitalált településnevet, Waldsee-t kellett a deportáltaknak beírniuk. A valószínűleg soha meg nem válaszolt eredeti levelezőlapokból mára mindössze néhány maradt fenn, amit múzeumok és levéltárak őriznek – a felkért művészek az itt látható-hallható műveikben a múlt e szomorú emlékére reflektálnak.

A húsz évvel ezelőtt elindított projekt utazó kiállítás formájában mára bejárta a világot, anyaga azóta folyamatosan bővül. A legutóbbi, 2019-ben létrejött Waldsee 1944 című tárlatra írók és költők írták meg saját tábori levelezőlapjukat, ez az anyag mostanra negyvenkét új képeslappal lett gazdagabb, a vizuális alkotók mellett pedig zeneszerzőket is bevontak a közös emlékezésbe. Utóbbiak az 1944-es Waldsee lapok terjedelmét figyelembe véve erre az alkalomra készülő alkotásaikat három perc hosszúságúra korlátozták.

A vizuális művek terén a legérdekesebbek talán azok a munkák, amelyeken sejthetően személyes, illetve családi vonatkozást is felfedezhet a látogató. Vagy azok, amelyek a Soával kapcsolatban egy-egy ismert eseményre, történelmi tényre utalnak, valamilyen módon átalakítva, a művész által személyessé téve azt.

Ulrich Bernhardt 2006-os munkája például azt örökíti meg fekete-fehér fotón, ahogy egy, a náci rendszer által bűnösnek nyilvánított nő haját nyírják le nyilvánosan, megszégyenítve őt ezzel. Nosek László szintén fekete-fehér fotóján a végtelenbe futó vonatsínt látjuk, míg Hajgató Terézia fekete hátterű munkáján a vízszintesen, illetve függőlegesen elhelyezett szavak, ha egymás mellett olvassuk őket, ellentmondásos értelmet nyernek, utalva ezzel a haláltáborokban történtek kimondhatatlanságára, elképzelhetetlenségére és nem utolsó sorban a levelezőlapok kikényszerített pozitív hangjára, a valósággal ami a valóság szöges ellentéte volt. Kovács Johanna haláltábort megjárt női rokonának portréja kimondatlanul is a tömeges női áldozatok évtizedekig „néma” jelenlétére utal. Mellette a közös holokausztemlékezet személyes és a Waldsee-lapokra olyannyira jellemző vonását ismerhetjük fel Flohr Zsuzsi „A levegő kitűnő, a vidék szép” című munkájában, amelyet a művész egy képre varrt és telefonnal leolvasható QR-kóddal is ellátott. Ez így egyfajta „rejtett” családi emlék lesz, ami a nagyközönség számára csak közvetve megismerhető. Az említett feliratra jól rímel Hecker Péter különös, napraforgós fotója: egy fiatal nőt ábrázol kitárt karokkal, mintegy eufórikus állapotban. A sötétbe hajló kontrasztos, erős színek és maga a képkivágat is azonban végtelenül baljós hangulatú – idill és borzalom, mondhatni, látványosan körbeér rajta. Szemző Zsófia fekete-arany képén egy elrajzolt emberi kéz körvonalai és közvetlenül alatta a tóramutató – amely szintén emberi kéz formájú – egyazon irányba tereli a szemlélődő tekintetet: mintha így akarná felhívni a figyelmet a múlt tragédiáira. Gály Katalin alkotása szintén az ismert Waldsee-lapokkal mutat hasonlóságot, bár ezúttal nem a rajta olvasható, fájdalmasan szürreális szöveg a lényeg – „Édeseim! Waldseeban üdülünk. Itt mindenki elég jól van! Végtelen öleléssel, Anyu” –, sokkal inkább a szavak elrendezése és színe. Ahogy a fekete tollal írt pár sorból szinte kiugrik az egyetlen, pirossal írt és felkiáltójellel ellátott „elég!” szó. Kósa Gergely 2017-es festménye múlt és jelen viszonyát vizsgálja a Soá és elsősorban az emlékezet oldaláról, Fekete Edit – akinek Cicavízió című kiállítását korábban már láthatta a közönség a 2B Galériában – pedig saját lágeremlékeit dolgozza fel 2016-os rajzán. Féner Tamás is a gyerekkori gettóbeli élményeit eleveníti fel a Wesselényi utcai Hősök temploma hosszú árkádsorát ábrázoló fotóján. A nemrégiben elhunyt Szabó Eszter Ágnes munkája – egy kockás abroszra hímzett jelenet, ahol egy kisgyereket kidobnak a robogó vonatból – a családi legendárium része, és nagy valószínűséggel megtörtént esetre utal: talán épp a megmenekülésre. A Halas István festményéről készült színes kép pedig azért nagyon érdekes, mert – bár itt nem látható – az eredeti alkotás hátuljára a művész felírta a Soá idején megölt rokonainak nevét, mintegy átemelve a személyüket az örökkévalóságba.

A felkért művészek között mások mellett Böröcz András, Uri Ashaf, Ef Zámbó István, Eperjesi Ágnes, Esterházy Marcell, Haász István, Haraszty István, Kemény György, Klimó Károly, Maurer Dóra, Roskó Gábor, Rutkai Bori, Szilágyi Lenke, Wechter Ákos és Zoltán Mária Flóra munkája látható, illetve Bali János, Balogh Máté, Bolcsó Bálint, Csernovszky Márk, Gryllus Samu, Selmeczi György, Szemző Tibor, Szentpáli Roland, Vajda Gergely és Zombola Péter zenei műve hallható a kiállításon, amely 2024. november 5-ig látogatható a 2B Galérában.

Gáspár S. Anna

Fotók: Stépán Virág