Akiknek a bőrére megy a játék – az Emberevők a FüSziben

Több száz embert fogtak el, és addig kínozták őket, amíg be nem vallották: embert ettek. A gyanú alapja? Cigányok voltak. Utána már csak a hatalmi végrehajtórendszernek kellett tennie a dolgát. Sok bonyodalom nem volt. Nem szokott lenni. Talán azokon a hétköznapjainkon kellene csodálkozni, amikor nem így mennek a dolgok, hanem úgy, mintha emberek, nem vadak lennénk. A FüSziben láttuk az Emberevők című előadást.

2003. október 10-én mutatták be Kaposváron a Csak egy szög – előítélet két zajos részben című előadást, amelynek az első felvonásában játszották el a 45 perces bírósági tárgyalást arról, hogy a mindenkori közhangulatnak hízelgő, ugyanakkor azt manipuláló hatalom hogyan használja eszközként az igazságszolgáltatást kedve szerint, a maga javára. Jó volt kiröhögni a bírósági tárgyaláson hallgatóságként megjelent véresszájú, rasszista magyarok uralta helyzet idiotizmusát. A jelenetben ötven ember volt a színpadon, a végén az ítéletet végre is hajtották. Kolompár Károly, Karcsi bácsi kiállt a színpad szélére, felmutatta a bőrt, és azt mondta: a völgyet Szlovákiában ma is Nyúzóvölgynek hívják, a kort pedig a felvilágosodás korának nevezték el.

Ez a jelenet a Mohácsi János rendezte előadásban annak idején a történet képtelenségét tárta fel. Boda-Novy Emília rendezése sokkal inkább fókuszál a tényleges emberi szenvedésre. Már a formátum, hogy két színészre írta a szerepeket, magányos, alulnézeti perspektívából mutatja meg a kialakult viszonyrendszer menthetetlenségét.

Nekem, aki a történetet már ismerte, izgalmas volt, hogyan lehet ugyancsak nagy megjelenítőerővel, de más perspektívából, más ambícióval, más igazságra figyelve átélhetővé, befogadhatóvá tenni ezt a történetet – hiszen Mohácsiék kaposvári előadása a formálódó-sűrűsödő cigánygyűlölet idején, de még az előtt készült, hogy a gyűlölet a romák elleni gyilkosságsorozatban öltött volna testet.

Boda-Novy Emília és Boda-Novy Barnabás ezután merült el történelem rettenetében – ami így mást is jelent: a vitathatatlan össztársadalmi kudarcot. Sok társadalmi és lelki szabályszerűséget írt az Emberevőkbe a szerzőpáros, így megörökítette például a kápóként működő roma rendőrparancsnokot. És ha valakinek eddig nem volt nyilvánvaló, ez világossá tette: mennyire nem megoldás semmiféle, manapság is szervezetten kapacitáló program – hogy a romák menjenek rendőrnek – arra a természeti jelenségként kezelt úgynevezett problémára, hogy a többségi társadalom jelentős része – nem beszélve a fegyveres testületeket alkotó tagjairól – épp olyan rasszista, mint az őseik évtizedekkel, évszázadokkal korábban. Amire sokkal inkább az lenne a megoldás, hogy a rasszisták járjanak analízisbe, értsék meg, miben vannak, tanulják meg, hogyan kell embernek lenni, keressenek maguknak értelmes időtöltést, és hagyjanak fel mások életének megkeserítésével, továbbá bárminemű tettlegesség elkövetésével.

A kis alkotócsapat megmutatta – a csodálatra méltó színészek, Nemcsók Nóra és Csányi Dávid révén –, hogyan lehet megjeleníteni a civilizáció kétféle minőségét: az egyiket, egy balladisztikusan egyszerű és gyönyörű szólamot, miközben halljuk a másikat, a gyengéket büntető-eltaposó államot képviselő buta és agresszív rend szólamát is. Bravúros, hogy mindezt egyidejűleg, mint soha el nem múló duettet jelenítik meg a pici játéktér egyetlen pontjára zsugorodva. Akkora színészi erővel, hogy szabályosan rázza az embert a fenyegetőn ismételt kérdés: „Hol van a holttest?”

Mohácsiék annak idején „berekesztették” a tárgyalást, mert a tárgyalóteremben fociultrákként tomboló magyarok közül egyszer csak előkerült az ember, akit állítólag megettek. Ám kiderült: a törvény előtt a két dolog nem zárja ki egymást, a vád attól megállt, hogy akit megettek, az jelen volt, és a bírósággal együtt nem látta a helyzet ellentmondásosságát – azaz a rendszert tették nevetségessé.

Boda-Novy Emíliáék mást, a történet brutális tragikumát mutatják meg, a színházi forma adta játékosságot abba a szűkületbe terelve, ami a történet máig élő valósága – a roma gyilkosságsorozattal ismertté vált felvételek hangjai, ahogy a rendőrcsizmás léptek halkan ropognak a hóban, az ember fülében vannak.

Szuggesztíven állítják a nézők elé, hogy a személytelenség, az esetlegesség maga a vegytiszta rasszizmus, ami feltárható ok és cél nélkül konkrétan gyilkol – így volt ez annak idején, a 19. században és most, a 21.-ben is. A rendező, a két színész és a kicsi stáb olyan eltökéltséggel mutatta fel mindezt, amit erőn felüli vállalásnak gondoltam volna, ha nem látom.

A darab legközelebb október 5-én és 6-án látható a FüSziben

Proics Lilla

Fotó: FüSzi