Mindenki másképp gyászol

Meghal az életvidám, gondoskodó anya, a temetés után pedig a család többi tagja, az Izraelből hazautazó ortodox Iván (Szabó Kimmel Tamás), valamint apja, az ateista, a zsidó hagyományokról mit sem tudó boxedző (Bezerédi Zoltán) kénytelen szembenézni egymással és évtizedes sérelmeikkel – így fogalható össze röviden Breier Ádám első, egész estés játékfilmjének története, amelynek középpontjában egy zűrös apa-fiú kapcsolat áll.

A Lefkovicsék gyászolnak persze jóval több ennél. Hiszen azon túl, hogy családi viszonyokról, identitásról és nem utolsósorban megbocsátásról beszél, mindeddig hiányzó nézőpontból mutat be mai magyar zsidó figurákat. A végeredmény egyszerre tipikus, pesti, zsidó, vagyis ironikus, vicces és drámai – a forgatókönyv legfontosabb szervezőereje a halál és utána az egy hétig tartó gyász, a sivá –, amely sok esetben nemhogy nem tragikus, hanem inkább humoros szituációkat teremt. Úgy, hogy időnként azért könnybe lábad a néző szeme. A velejéig ateista apa háza ugyanis egyik pillanatról a másikra vallásos zsidókkal telik meg, az élete pedig addig ismeretlen szabályokkal és vallási előírásokkal, amelyekkel nem tud és nem is akar mit kezdeni. Legfeljebb elviseli, kényszerűségből – ahogy a brekegésnek csúfolt héber nyelvet is –, ha már saját fia és unokája (Leo Gagel) kizárólag amiatt utaztak Magyarországra, hogy meggyászolják a nemrég elhunyt Zsuzsát (Máhr Ágnes), a kettészakadt családot egészen addig valamennyire összetartó feleséget és anyát.

Szokatlan, de kifejezetten jó Szabó Kimmel Tamást ortodox külsővel, szakállasan, a fehér ing alól kilógó táliszban látni. Ő játssza a fiút, Ivánt, aki tíz éve nem beszélt az apjával, mert annyira megsértődött, hogy aztán meg sem állt Izraelig, ahol „bezsidult”, így nincs is már közös témájuk. Kizárólag Zsuzsa és a temetés utáni gyász eltérő módja és fázisai jelentik számukra a közös pontot, még ha teljesen másképp igyekeznek is túljutni a veszteségen. A film talán éppen azért tud szélesebb közönséghez szólni, mert Breier Ádám úgy működteti ezt a tematikát, hogy egyszerre lép túl a zsidókat kizárólag a holokauszt (vagyis a soá) vonatkozásában szerepeltető skatulyán és mutat meg a jelenben valami fontosat az emberi kapcsolatokról és problémákról, ami sokkal inkább általános érvényű, mint a cím vagy akár a plakát alapján azt elsőre gondolnánk. Karakterei sem a szokásosak – a külvárosi boxedző és az ortodox izraeli ex-katona kettőse minden bizonnyal először szerepel magyar filmben. A zsidó vallás és a hagyományok ugyan korábban is helyet kaptak magyar filmekben, ám teljesen másképp. A szereplők szemlélete, saját identitásukhoz való viszonya is eltérő, ahogy megformálásuk is. Nekik nem a történelmi események közepette kell helytállniuk (és adott esetben életben maradniuk), hanem egymással kell szembenézniük. Konfliktusaikban időről-időre két ellentétes világnézet csap össze. És akkor ott az unoka, a hatéves Ariel, aki mindebből nem sokat ért, egyszerűen csak hiányzik neki imádott nagymamája, és emiatt fél a láthatatlan szellemektől. Az ő tapasztalataik, a holokauszt második, harmadik és negyedik generációié, amelyek azért is különlegesek, mert a jelenben mutatják meg a zsidó identitással és hagyományokkal vívott harcaikat. Ez legjobban a vallásos fiú kontra ateista apa gyászmunkájában fejeződik ki: kinek az ima, kinek viszont egy – a halott anya által vágyott – szekrény összeszerelése jelenti ugyanazt, csak másképp.

Tamás a retrón berendezett háza alagsorában tart kamaszoknak boxedzéseket, és tehetséges tanítványával a fontos kérdéseket néhol naivan, de minden ítélkezés nélkül feltevő Ferikével (Váradi Roland) pótapaként viselkedik. Az édes fia diktálta vallási szabályoknak azonban ameddig csak tud, ellenáll. Sértődött trollként, egy szál törülközőben gyalogol bele a számára tökéletesen idegen „gyász mizériába”, a tíz felnőtt férfi részvételével megtartott szokásos reggeli minjenbe, mondván, rajta aztán nem fognak ki az évezredes hagyományok. Még akkor sem, ha családtagjai éppen emiatt nem hagyhatják el a házat vagy letakarják a tükröket, hogy védekezzenek a dibukok – az ártó szellemek ellen. Mindez, és még jó néhány helyzet végtelenül vicces, ha úgy vesszük, pestiesen zsidó, mközben egyáltalán nem csak az. Úgy lesz tipikus a film, hogy mindeközben jó érzéssel változtat a már unásig ismerős kliséken, amire a már említett külvárosi helyszín és a versenysport, vagyis az ökölvívás szintén jó példa. Említés sem esik a holokausztról – csak az arab-izraeli háborúról –, sem a hasonlóan sokáig eltitkolt háborús sérülésről, de jelen van egy feldolgozatlan családi trauma és az ebből fakadó megbántottság, az egyébként oly sok (zsidó) családra jellemző veszteség-érzés. Később azonban kiderül, ez a valódi oka a feloldhatatlannak tűnő apa-fiú ellenségeskedésnek.

A jól fényképezett, egyik utolsó inkubátoros filmként hosszú évekig készülő Lefkovicsék gyászolnak zenéjében egyszerre hozza a klezmeres, de nem túlságosan hangsúlyos zsidő népzenei vonalat, hangzásában is jó arányban keveri a humort a drámával. Az alkotók a forgatókönyvet többször újraírták, emellett nagy gondot fordítottak a castingra is. Így nem csak a fő – Bezerédi, Szabó Kimmel, Leo Gagel –, hanem a mellékszereplők – Máhr Zsuzsanna, Váradi Roland, Török András – is remek választás lettek. Ami mégis a legjobb az egészben, hogy képes a jelenben megmutatni a sokszor csak nehezen (vagy sehogy sem) kibogozható identitásproblémák alapvető okait, mindeközben mégsem válik szájbarágóssá vagy kevéssé érthető rétegfilmmé.

Rendezte: Breier Ádám, forgakókönyvet írta: Breier Ádám és Csaba Bálint, szereplők: Bezerédi Zoltán, Szabó Kimmel Tamás, Máhr Ágnes, Leo Gagel, Váradi Roland, Kardos Róbert, zene: Márkos Albert, magyar vígjáték, 85 perc, 2024

Gáspár S. Anna

Fotó: a filmből