Női-e a női szerző?

2024. május 18. Irodalom Kult Kultucca

A népszerű írók, Kalapos Éva Veronika és Czakó Zsófia a Kultuccában jártak. A Nők a toll mögött című irodalmi esten a Púderben a Tilia Kulturális Ügynökség alapítói kérdezték őket a női szerzőség viszontagságairól.

Az áprilisban Szántó T. Gábor és Zoltán Gábor részvételével elinduló Tilia Estek május 15-én két másik vendéggel, Czakó Zsófiával, a Nagypénteken nem illik kertészkedni és a Szívhang írójával, valamint Kalapos Éva Veronikával, számos ifjúsági könyv, illetve az itt tárgyalt F mint írójával folytatódott a Púderben, ahol a vendéglátók, Jeney Zoltán és Szekeres Niki, a Tilia Irodalmi Ügynökség alapítói többek között vidéki és fővárosi identitásról, alkotói módszerekről és hitelesen felépített regényvilágokról kérdezték őket.

A beszélgetés legelején szó esett magáról az ügynökségről is (a Tilia név egyébként hársfát jelent), amely 2023-as megalakulása óta már számos magyar szerző könyvét, köztük Czakó és Kalapos könyveit is képviseli külföldön, és amelynek célja elsődlegesen a teljeskörű fordítástámogatás, vagyis hogy könyveik, ahogy Jeney Zoltán fogalmazott, „Grönlandtól Újzélandig egyaránt olvashatóak legyenek”. Szekeres Niki ezután Budapesttel való kapcsolatukról kérdezte a vendégeket. Elsősorban arra volt kíváncsi, milyen érzés számukra vidékiként a fővároshoz kapcsolódni, és hogyan alakult mostanra mindez? Kalapos Éva Veronika elmondta, nyíregyháziként sokáig kétlakinak érezte magát, aki a fővárosban sem igazán találta a helyét. Végül, tizenöt év budapestiség után Szentendrét választotta, leginkább azért, mert hiányzott neki a természet. A vidéki író, ahogy ő látja, mindig is vidéki író marad.

Kalapos Éva Veronika, Czakó Zsófia és Szekeres Niki az asztal mögött

Budapesten egyébként eleinte volt benne komplexus amiatt, hogy „nem a Shakespeare összes” mellől, vagyis nem értelmiségi közegből érkezett, vidéken pedig leginkább akkor érezte rosszul magát, ha úgy látta, nem fogadják el „rendes” munkaként írói hivatását. Ez szerencsére az első könyve megjelenésekor megváltozott, mégis sok év kellett hozzá, hogy megerősítse magában saját választását.

Czakó Zsófia, aki Győrben született, a Kalapos Éva által említett problémát hasonlóan látja: benne is mindig megvolt ez a kettősség, de elsősorban nem a vidék-főváros adta különbözőség, hanem sokkal inkább a szülei eltérő személyisége miatt, azonban a vidékre visszatérést néhány évvel ezelőtt ő is megtapasztalta, amikor Budapestről egy kis Borsod megyei faluba költözött. Ő úgy látja, a vidék számára prózaírás szempontjából különösen hasznos volt, mert abban a közegben sokkal könnyebben meg tudta írni azokat az élményeit, amelyek könyvvé dolgozását máshol kifejezetten kellemetlennek gondolta volna.

Jeney Zoltán ezután a környezet sokféleségét felvonultató világokról kérdezte vendégeiket, és ezzel kapcsolatban a Nők a pult mögött című csehszlovák tévésorozatot hozta fel példának, amelynek miliője (a közért) egy létező társadalmi közeg, főszereplője pedig egy súlyos magánéleti válságban lévő nő, amit gyerekkorában ugyan még nem értett, most viszont, hogy újra nézte az egyes részeket, szembesült vele. Jeney úgy látja, az itt tárgyalt regények – az F mint, illetve a Szívhang – ugyanúgy képesek a létező társadalmi környezet (az F mint esetében ez egy éjjel-nappali bolt, a Szívhang közege pedig egy vidéki kórház szülészete) sokféleségét bemutatni, ezért arra volt kíváncsi, hogyan sikerült a szerzőknek az adott közeget megteremteniük, illetve mi a munkamódszerük.

Czakó Zsófia ennek kapcsán arról számolt be, eddigi regényeinek megírásában részben az egyes szám első személyű elbeszélés segítette, részben pedig a személyes élmények, bár a könyveiben megjelenő két tapasztalat nagyon is eltérő: a Szívhang egy vetélés története, a korábbi, Nagypénteken nem illik kertészkedni könyve alapötletét pedig a milánói dóm jegypénztárában szerzett élményei szolgáltatták. Munkamódszere utóbbinál az volt, hogy egy idő után elkezdte telefonnal felvenni a munkanapjait, amelyek egyszerre voltak abszurdak, szórakoztatók, ugyanakkor ismerősek is, hiszen egybevágtak Czakó katolikus iskolában szerzett gyerek- és kamaszkori élményeivel. A Szívhang esetében már jegyzeteket is készített, illetve arról számolt be, hogy a kórházi szülőszobában (az úgynevezett „C” szobában, ahová harminc órára abortuszra várakozó fiatal roma nőkkel együtt került) olyan erős élmények érték, hogy azokat a mai napig fel tudná idézni magában.

Jeney Zoltán író és irodalmi ügynök az asztalfőn

Kalapos Éva Veronika ezzel szemben arról beszélt, hogy könyveiben imád belehelyezkedni számára ismeretlen közegekbe, a sokféleség megteremtésénél pedig fontosnak tartja azt is, hogy az irodalomban megjelenjenek a társadalomnak azon szereplői is, akik a könyvekből valamilyen okból kiszorultak. Jó példa erre az F mint című regényének nehéz sorsú, eladóként dolgozó főszereplője (aki anélkül, hogy azt felismerné, bántalmazó házasságban él). Kalapos Czakóval ellentétben egyáltalán nem készít jegyzeteket, mert nagyon plasztikus az emlékezete, neki elsősorban az elbeszélő hangját, illatát, illetve a közegén túl a külső jegyeit kell megtalálnia, vagyis regényírás közben alapvetően az érzéki dolgokat keresi. Jeney Zoltán ezt követően az említett művek hiteles társadalomábrázolásáról beszélt, ellenpéldaként pedig megemlített két, Magyarországon igen népszerű alkotást, nevezetesen Szomjas György Roncsfilmjét, valamint Egressy Zoltán Portugál című színdarabját, mint amelyek szerinte ebből a szempontból kifejezetten fals közegeket teremtettek. Kalapos ezzel kapcsolatban elmondta, őt a hiteles elbeszélői hang megtalálásában többek között az is segítette, hogy pályáját ifjúsági regények írásával kezdte, ahol a fals megszólalás még inkább kitűnik, ezért is igyekezett az általa teremtett figurák helyzetébe minél inkább belehelyezkedni.

Szekeres Niki kérdéseire, miszerint tudtak-e később ahhoz a közeghez a hétköznapokban is kapcsolódni, amelyeket a könyveikben megjelenítettek, illetve éreznek-e magukban érzékenyítésre irányuló motívációt, Czakó elmondta, hogy miután túljutott a szorongáson, hogy vetélésről szóló traumakönyvet írt, kifejezetten örült, amikor a szomolyai cigány közösséghez eljutott a könyve a Szívhang Társulat révén. Kalapos Éva alapvetően nem érzi úgy, hogy könyveivel mindenképpen érzékenyítenie kellene, azonban – az ifjúsági regényeket hozva ismét példának – úgy gondolja, a fiatalok számára különösen fontos, hogy ismerjenek meg a sajátjuktól eltérő helyzeteket és szituációkat, amelybe beletartozik többek között az első szexuális élmény bemutatása, vagy akár az alkohol- és droghasználat is.

Jeney Zoltán arra is kíváncsi volt, a meghívott szerzők mit gondolnak az úgynevezett női szerzőségről vagy akár a női irodalomról, nevezetesen van-e jelentősége szerintük annak, hogy ki írja az adott irodalmi szöveget? Kalapos Éva arról beszélt, bár saját magával kapcsolatban nem szereti a női szerző kategóriát felemlegetni, bizonyos tapasztalatokat nagyon is specifikusnak gondol (mint például a vetélés). Ugyanakkor mindig zavarban van, ha más (női) szerzők saját hátrányos helyzetükről számolnak be – ez őt egyáltalán nem foglalkoztatja. Czakó Zsófia is hasonló viszonyulásról számolt be, illetve elmondta, azt is megfigyelte, hogy a hétköznapokban kevesebb női szerzőt olvas. Abból a szempontból viszont szerencsésnek gondolja magát, hogy nem érzi úgy, hogy bármilyen közegnek meg kellene felelnie: legyen az női szerzőség, vagy akár traumaírói, esetleg bölcsész kategória. Szekeres Niki a beszélgetés végén felvetette, bár ő maga is egyetért a korábban elhangzottakkal, általánosságban mégis fontosnak tartja rögzíteni, hogy egy-egy műben milyen (nemű) szemszög jelenik meg, anélkül, hogy a későbbiekben feleslegesen kategorizálnánk azt vagy akár a szerzőt. Mindez az irodalomban, ő úgy látja, akár felszabadító is lehet(ne). Kalapos Éva elmondta, a női szerzőség (számára kissé pejoratív) felhangja elsősorban azt jelenti, nem szeretné, ha kizárólag női szerzőkkel együtt említenék, azt sokkal inkább, ha elsősorban íróként tekintenének rá. Az ifjúsági irodalom miatt ugyanis még a szakmán belül is hajlamosak sokan kategóriákban gondolkodni, korábban ő is megkapta már neves férfi íróktól a kérdést, hogy mikor tervez végre „igazi irodalmat” írni.

Gáspár S. Anna

fotók: Stépán Virág