Nem pihen a Komp – a RUSZT záróelőadásai

A Pinceszínházban kezdődött és ott is ért véget az idei RUSZT. Vasárnap este a Komp Kollektíva Ez egy levél… egy 30 év után felbontott levél című koncertszínházi bemutatójával, a kilencvenes évek iránti nosztalgiával zárt a Ráday Utcai Színházak Találkozója – ugyanaznap, amikor a Stúdió K-ban hangzott el előadás a független színházak támogatásának drámai csökkenéséről. Kritika és videó.

Történt egyszer 1993-ban, hogy Zsámbéki Gábor, a Katona József Színház akkori igazgatója az új évadra új koncertelőadást kezdeményezett. Cseh Tamás, Bereményi Géza meg Másik János így először fel akarták újítani a Levél nővéremnek című, addigra már elég népszerű lemezt, de hiába a közösen töltött nyári idő a Balaton-felvidéken, nem sikerült nekik. Amikor novemberben újra találkoztak Bereményi A turné című filmjének a bemutatóján a Puskin moziban, úgy döntöttek, megírják a Levél nővéremnek második részét, ami az akkori jelenben, a kilencvenes évek elején játszódik. Saját állításuk szerint jobban sikerült a Levél nővéremnek 2., mint az első. Valóban nagyon kemény anyag, de erre annak idején nem, csak most, a Komp Kollektíva előadása nyomán jöttem rá, amely a lemez megjelenésének huszadik évfordulójára jött létre.

(A cikk a kép után is folytatódik.)

Ugyanúgy, mint Tóth András, a Komp Kollektíva alkotóközösség vezetője és előadásainak konceptualistája, gyerekként sokat hallgattam Cseh Tamás-lemezeket – bár nem a szüleim, hanem a nővérem hatására. Így az identitásom része lett a Levél nővéremnek album, ugyanúgy, mint az Őszi éjjel izzik a galagonya. Fiatal felnőttként, már a kilencvenes évek elején ezeknek a daloknak köszönhetően értettem meg a hetvenes évek Magyarországát. A Levél nővéremnek 2. bemutatójakor már éltem Budapestet, épp a szabadság eufóriájában, mit érdekelt engem a költészet, amit Tóth András akkor épp kisgyerekként hallgatott. Aztán, lám, összeért az idő, a Komp Kollektíva fiatal alkotóinak köszönhetően úgy mélyedhettem el a folytatáslemezben – amit annak idején mindenki ünnepelt, író, tudós, tróger és fiatal demokrata politikus –, mintha belül volnék, a kilencvenes évekbeli önmagam azóta is.

Ez pedig csakis úgy történhetett, hogy nem puszta megemlékezés vagy tiszteletadás lett az előadás, hanem friss, új produkció jött létre, zeneileg is, amelyhez az alapmű erős inspirációként szolgált. Eddig három előadást hozott létre a csapat a Cseh Tamáshoz köthető művekből, hasonló koncepcióval. Az első a Mélyrepülés volt, a második a Százféle változatban című, 80. születésnapi életműkoncert, de a trilógiából eddig ez volt a reveláció számomra, különösen zenei szempontból. Másik János szerzeményei itt már bonyolultabbak, Bereményi szövegei pedig olyan pontosan írják le a rendszerváltás utáni éveket, mintha ma lenne, ami különösen azok számára szívbe markoló, akik túl sokáig hittek abban, hogy valódi rendszerváltás történt akkoriban.

Az eredeti album két énekes hangján szólal meg, de mégsem két külön ember történetét, – konkrétan egy napját – meséli el, hanem a költő, vagyis Irén öccsének két szempontjából beszél. Van egy főszereplő, narrátor, illetve énekes, Tóth András, akit nemcsak kísérnek a zenészek, hanem mindenki énekel is, van, hogy nagy, érzelmes rákendroll- vagy éppen vidám kórussá állnak össze. Ez a kollektív hang néha kreatív panasznak, néha mennydörgésnek tűnik, az akkor született új generáció figyelmeztetésének, hogy a jóslat, lám, beteljesedett.

(A cikk a kép után is folytatódik.)

Mindenki a személyiségének megfelelő, hozzá közel álló dalokat kapta, így minden dal egy jelenet szinte, és hiteles minden egyéni produkció. Tóth András énekelte a személyesebb dalokat, mint a Levélrészletek, a Metró, a Minden álmomban, a Somlai Margit, a Háború van, az Eszembe jutottál, az Irén a TV-ben, ő vállalta a levél megírását, eléneklését.

Zsótér Zita egyetlen nőként lett Irén, a nővér, akihez a dalok íródtak, és a háziasszony az Angol regény című dalban. Elképesztően érzékenyen játszik hegedűn, szintetizátoron és zongorán, amellett, hogy éteri hangon énekel.

Tóth Ábel gitáros a renitens művészfigurákat játssza, így ő énekli a Sűrű a vérem, a Helló halál, a Vizelés című dalokat.

Nánási Attila ritmusgitáros és zenés stand up komédiás az ügyeskedő, túlélő figurákat személyesíti meg a Volt osztálytárs, a Presszózongorista és a Nyári délután című dalok által.

Rozs Tamás csellista nem dalol, nem „színészkedik”, és nem is a „Komp generáció”. Ő régi zenész, aki új a csapatban, de az állandóságot teremti meg a játékával: Tóth András szerint maga a városon keresztülfolyó Duna.

Azokat a dalokat, amelyek a fiatalok szerint a közös megélésről szólnak, mint az Aluljáróérzés vagy az Álomkeringő, közösen éneklik. Az emblematikus „Ez egy levél” kezdetű összekötő dalokban szintén mindenki énekel, de egymás után, hogy érzékelje a közönség: együtt írják az ő figyelmeztető, illetve emlékeztető levelüket nekünk.

Igazán erőssé teszi a produkciót, hogy a meglévő zenei anyag és a szereposztás mellett autonóm alkotóként vettek részt benne az előadók.

A bemutatón Bereményi Géza és Másik János is jelen volt, néha elégedetten súgtak össze a hátam mögött, majd a végén őket is megtapsolta a generációs szempontból egészen vegyes közönség. A RUSZT-záró előadás után záróbuli nem volt, a büfé is bezárt szokás szerint, így a két „nagy öreg” is elindult a Török Pál utcán a Ráday irányába, aztán eltűnt a budapesti éjszakában. Pont, mint annak idején.

Artner Sisso

Fotók: Stépán Virág

A RUSZT zárónapján a Stúdió K-ban Nagy Zoltán, a Független Előadóművészeti Szövetség ügyvezetője a független színházi szféra helyzetéről, a drasztikusan csökkenő támogatásokról tartott előadást. A 9tv videója.