„Ahol ott vagyok, ott otthon vagyok” – Lángh Júlia író, publicista

2024. április 30. 9 magazin Portré

Franciatanár, fordító, szociális gondozó, újságíró, író. Párizsban, Münchenben, Afrikában és Budapesten is élt. Első két könyvét (Közel Afrikához, Vissza Afrikába) az afrikai élményei ihlették. Az 1945 és 1960 között zajlott magyarországi eseményeket bemutató, egyben a saját gyerekkorát felidéző Egy budai úrilány című regényével írta be magát a hazai irodalmi kánonba. 2009-ben jelent meg Párizs fű alatt, 2014-ben pedig a Macskák és férfiak. Hármaskönyv című kötete. Azóta nem írt könyvet, de számos folyóiratban publikál. Lángh Júlia 81 évesen is világpolgár. Pár éve a Ferencvárosban, a Lónyay utcában él ugyan a rejtőzködő macskájával, és a gyerekei, unokái lekötik a figyelmét, de az csak a látszat, hogy megállapodott. Mindenesetre ott látogattuk meg a hatodikon, a város tetején.

9: Hol érzi magát otthon igazán?

Lángh Júlia: Hamar otthon tudom érezni magam bárhol. Ahol ott vagyok, ott otthon vagyok. Az első húsz évemet a Keleti Károly utca felső csücskénél, a Marczibányi tér sarkánál töltöttem, aztán a Konrád Gyurival (Konrád György volt a férje és két gyereke apja – a szerk.) olyan két-három évente költözködtünk. Szeretek költözködni: az annyira jó, mert akkor áttekintem az életemet, és elajándékozhatom vagy kidobhatom, ami fölösleges.

9: Miért választotta a ferencvárosi életet?

LJ: A Molnár utcában, az 5. kerületben egyszobás lakásom volt, és amikor a gyerekeim meg az unokák jöttek Párizsból, nem volt hol aludniuk. Remek ez a hatodik emelet három pici szobával, van terasz, rálátok a fél kerületre, besüt a nap, a ház is szép, szóval nagyon szeretek itt lakni. A szomszédban lakik az állatorvosom, ami a cicám miatt fontos, aztán van itt még egy férfifodrászat, egy kerámiafestő műhely, meg egy női szabó. Ettől a négy egymás melletti bolttól már jó a környék, élet van.

9: Marad Magyarországon most már? Pont, amikor mások elmennek?

LJ: Egyszer már elmentem innen, most már menjenek el ők. Ez jól hangzik, mindig ezt mondom. Már nyugodtabb vagyok, a szenvedélyes dúlások távolabb vannak. Persze tudok őrjöngeni azon, hogy tönkretették nekem ezt a hazát, és már megint mekkorát hazudnak, de a másik hazám Franciaország, és ott is megőrültek. Egyszerűen nem gondoskodtak a menekültek, az új generáció integrálásáról, magukra hagyták őket a közösségeikben.

A lányom tizenkét éves volt, amikor elmentünk innen Párizsba, ő ott él azóta, pszichiáter lett. Nemrég itt volt a családjával, és a tizenhét éves Gáspár unokám hozta magával egy barátját, egy arab, muszlim srácot. Nagyon jól tudtunk viselkedni egymással, így kéne ezt mindenkinek.

Nyolcvan éven túl már megengedheti magának az ember, hogy lelassuljon. Minden nap lemegyek az utcára, nehogy ellustuljak, de a szomszéd házig sem érek, már elfáradok, a COPD (a tüdő légutainak tartós beszűkülése – a szerk.) miatt, ami nem lenne, ha nem dohányoztam volna valaha olyan sokat.

Van egy házam Raposkán, a Balaton-felvidéken, jó nagy kertje van. Harminc évvel ezelőtt ültettem ott kilenc fenyőfát, azok most már jó nagyok, egy mini fenyőerdő. Ha ott vagyok, bemegyek a közepébe, és lélegzek. Ezek a fák a barátaim és gyógyítóim. Ősszel a tüdőgyógyász a kontrollvizsgálatkor mondta is, hogy jó állapotban vagyok.

9: Hogyan telik az idő?

LJ: Nem túl gyorsan, megvagyok vele. Nemrég hívta össze az egyik gimis osztálytársnőm a Hámán Kató leánygimnáziumi egykori osztályunkat. Évről évre kevesebben vagyunk. Tíz-tizenöt év korkülönbségek is voltak látszólag, de nem sokat változtak, azon kívül persze, hogy van, aki szélesebb lett, vagy ügyetlenül rúzsozta ki magát, hogy szép legyen a többi nőnek.

Legutóbb akkor szembesültem az idő múlásával, amikor itt volt az egyetlen lányunokám Párizsból, az Eszter, akivel igen jóban vagyok. Ő mondta hevesen, hogy „elröpült, nagymama, érted, elröpült az egész”, mármint az idő, amit együtt töltöttünk. De ő húszéves, úgyhogy így éli meg.

9: Melyek a különbségek a generációk között a családjában? Mit ad át?

LJ: Az említett lányunokám az egyetlen, aki gyakran és módszeresen faggat a múltról. Most épp az 56-os emlékeket kellett elmesélni neki: hogy nézett ki a pince, ahova le kellett menni, milyenek voltak a többi lakók, mennyire lehetett hallani a lövöldözéseket. A másik párizsi unokám, Gáspár, úgy bánik velem, mint egy középkori lovag, de sosem beszélgetünk igazán. A budapestiek, a fiam két fia szeretetteljesen segít mindenben, például amikor nem tudok bánni a komputerrel. János joghallgató, megmosolyogja az indulataimat, és, ami számomra érthetetlen, vannak fideszes barátai is.

9: Pedig a nagymamája örök ellenálló, hiszen most is gyűjtötte a konzultációs íveket.

LJ: Igen, és nagyon élveztem, valahányszor felcsengetett valaki, és úgy jelentkezett be, hogy „ellenkonzultáció”, vagy „hoztam az íveket”. Úgy éreztem, milyen rendesek az emberek, hogy tenni akarnak.

Pedig nem voltam benne igazán az ellenállásban annak idején, hiszen már ’77 januárjában kimentem Párizsba. Előtte egyszer a Haraszti Miklóssal megcsináltuk az első magyar szamizdatot. Több példányban legépeltünk egy Hogy kell viselkedni a rendőrséggel szemben, ha jönnek… típusú röpiratot, és bedobáltuk különböző postaládákba. Nagyon amatőr volt, és fenn sem maradt.

Amikor még házasságban voltunk a Konrád Gyurival, legépeltem indigóval öt példányban az ő könyvüket is, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz címűt (Szelényi Ivánnal közösen írta Konrád – a szerk.). Ahogy azt kell egy rendes feleségnek.

9: Rendes feleség volt?

LJ: Igen, türelmes, elfogadó, megbocsátó, erről csak ennyit. Kapcsolatom több is volt később, de gyerekem nem lett mástól.

9: Miért ment Párizsba?

LJ: Inkább pszichológiai menekült voltam, mint politikai. Volt egy francia srác, akinek magyarok voltak a szülei, és akkoriban kezdett rendszeresen visszajárni Magyarországra. Szociológiát tanult, és többször felkereste a Gyurit, aki kapott egy ösztöndíjat Berlinbe, én pedig nem akartam vele menni, mert franciatanár voltam, nem tudtam németül. Úgyhogy inkább ennek a fiúnak a segítségével kimentem Párizsba a gyerekekkel. Volt egy ház Párizs huszadik kerületében, többen laktak benne, megosztották a költségeket, így olcsón élhettünk ott. Ami döntő, hogy volt a közelben egy Decroly iskola, ami 1920 óta a pedagógiai újhullámot képviselte, és oda járhattak a gyerekek. Úgy indultam el egy sportszatyorral, hogy egy évre megyünk mi is. A srác Volkswagen buszával mentünk, mindent úgy csináltunk, hogy hivatalos legyen. Gyuri rendes honpolgár volt, ő haza akart jönni mindig, neki nosztalgiája volt a Duna-parti séták után, nekem a Szajna-part ugyanolyan jó volt. Nem volt honvágyam sosem.

9: Egyértelmű volt, hogy dolgozzon a Szabad Európa Rádiónak, ha már ott volt?

LJ: Külsős voltam, heti négyszer négy percet csináltam bulvártémában, szóval nem szakadtam meg, és legalább pénzt kerestem vele. Otthagyhattuk a kommunát, és egy omladozó, de barátságos házban élhettünk tovább ugyanabban az utcában. Nem volt vonzó számomra, hogy a CIA alkalmazottja legyek, de megüresedett egy hely a Forgószínpad című műsorban, és hívtak a bázisra, Münchenbe, főállásba. Gondoltam, egy évre elmegyek, már nagyok a gyerekek, és jobban fogok keresni, de majdnem tíz évet maradtam. Ennek köszönhetem ma a nyugdíjamat. Rabszolgamunka volt egyébként. A kézbesítő minden nap letette a halom kimásolt anyagot az asztalomra, újságcikkek, hírügynökségi jelentések, azt elolvastam, és a színes, kulturális témákból készítettem műsort. A nagypolitikával nem is foglalkozhattam, hiszen csak egy nő vagyok. Az amerikaiak vigyáztak: nem cenzúráztak, de utólag összefoglalták mindig, hogy mit csináltunk. Nem olyan rádió volt, amelynél az ember kimegy az életbe, inkább kicsit börtön, sok hülye, öreg kollégával, akik az én ízlésemnek túlságosan jobboldaliak voltak.

9: Mi foglalkoztatja most? Nem ír könyvet?

LJ: Nem tartom magam olyan fontosnak, hogy megint az életemről írjak. Lusta is vagyok, meg nincs is megrendelés. Vagyis a Mozgó Világnak írtam sorozatot, és nyilván szívesen vennék, ha folytatnám, de nem akarok elköteleződni. A haza sorvadása, ami most foglalkoztat. Meg nyilván a halál mikéntje is most már, hogy tapasztalom magam körül.

9: A szakácskönyv most divatos. Annyi helyen járt, írhatna azt is.

LJ: Van egy magánszakácskönyvem, amit be kell fejeznem, vannak benne sztorik is, de azt Eszter unokámnak írom.

Artner Sisso

Fotó: Déri Miklós

(Megjelent a 9 magazin 2024. februári számában.)