A városunk, a történelmünk és a hülyéink

2024. december 2. Vélemény

Ismét gyűlt a fővárosi közgyűlés, a Nagy Nemzeti Megmondóasszony újra megmondta a Nagy Népi Hurál ún. „médiájában”, hogy merre van az előre, s mindjárt szobrot is állított egy antiszemita írónak, hogy aztán a Főni meghívja Pestre minden zsidók (?!?!) miniszterelnökét, ha már elfogatóparancs van ellene, mert: cumtrucc.

(fővközgyi) Kicsit átvertnek éreztem magam. Szily László cikke után az volt az előzetes elképzelésem, hogy a fővárosi közgyűlés maga lesz az egykori Fővárosi Nagycirkusz diliszáma, és megannyi Zolibohóc között fogom majd a hasam a röhögéstől. Hát nem, nem fogtam a hasam a megannyi Zolibohóc között, viszont elért az aggodalom: mi lesz így a városommal? Aztán itt, a Kilenconline hasábjain kollégánk, Tevan Imre cikke megnyugtatott: szerinte így is biztosítható a főváros működése. Hallelúja, először jártam ott, ahol eddig csak képernyőn látható, nagy számban jelen lévő megafonos propagandisták élőbeni látványában gyönyörködhettem; gyönyörködtem is. Ami azt is mutatja, hogy a közgyűlés a valódi, tétre menő politika terepe, még ha a bizánci udvar, az 1930-as évekbeli SZKP KB PB és a Hofi Géza nagy korszakának idéjében csúcsra járó Mikroszkóp Színpad (valamint a Zalka Máté Vadásztársaság) 33-33-33%-os keveréke is. A maradék 1% a főpolgármester – persze több, de a poénkényszer az poénkényszer – akár Mikulás-sapkával jár képviselőről képviselőre, akár videója kerül a nemzetközi információs szupersztrádára, az internetre, ahol lerántja a leplet, hogy akkor most a hársfatea vagy a citromfűtea az, aminek a fogyasztása a nagyobb megnyugvást szolgálja – amiről purparlé alakult ki a testületben. És akkor a birodalmi lépegetők közlekedésbiztonsági okokból kitiltásának kutyapárti javaslatáról nem is beszéltünk. Az alpolgármesterek ügyében még nincs előrelépés, de biztituttira vehetjük, hogy az utolsó törvényes határidő lejárta előtt ez a kérdés is megoldódik, és nem a fidesznyik kormányhivatal, s benne a nagy sikerű Sára Botond fog oda mamelukot kinevezni. Ha. Mert a „közgyűlés közben – állandó többség és koalíció nélkül – működik. Minden frakciónak (néha még a Fidesznek is) voltak már sikeres javaslatai, amelyek tehát szükségszerűen valaki másnak a szavazataival mentek át, gyakran idegen frakciókból jövő módosításokkal együtt. A határozatok egy része a város működéséhez szükséges technikai döntés, más része a fővárosiak egy-egy rétegének kegyét kereső bonbon, és vannak kizárólag deklarációt jelentő határozatok is” – írta Tevan.

Tehát ha a Tisza Párt rájön, hogy az addig rendben van, hogy meg óhajtják nyerni a 2026-os választást – hajrá! –, de közben Budapestnek addig is működnie kell, és ehhez ők maguk még tíz közgyűlési képviselővel is kevesek, akkor valamilyen módon meg kell békélniük a főpolgármesterrel, a kutyákkal és, horribile dictu, akár még óellenzéki elemekkel is. Mert egymillió-hétszázezer, meg a várost még napi szinten használó százezrek érdeke ezt kívánja. A Tisza-politika eredménye egyébként, hogy a fővárosi cégek (pl BKK, BKV, Főkefe és társaik) cégvezetésének felügyelőbizottsági tagjait a konszenzus hiányában nem a közgyűlési szervezetek anyaszervezetei döntik el osztozkodva az ún. „füstös hátsó szobákban”, hanem a hivatali dolgozók közül jelöli őket a főpolgármester – ami egyáltalán nem baj –, mert így akkor annyi a pártosztogatásnak, hűbéreknek, máris csökken a bizánci udvar és az 1930-as évekbeli SZKP KB PB egyharmadainak a szerepe Budapesten.

Persze a gyakorlat próbája a puding – ahogy a mondás is tartja.

(Sch. Mária nem csak nyalonc, hiszi is az ostobaságait) Amit Schmidt Mariska agresszívan hisz és hirdet az egyik kormányzati propagandaműsorban, hogy Oroszországban szabadok a választások, az elmekórtani eset. Az ablakból kizuhanó ellenzékiek, kritikusok, másként kommentelők hazájáról ilyet állítani, vehemensen, hévvel, láthatóan önbecsapásig menő hittel, nyugodtan nevezhető elmekórtani esetnek. A minden határon túli megfelelésvágynak, „nekem a seggemben is fej van”-attitűdnek, vagy, hogy az igazgatónő és a terror háziasszonya kedvenc szavajárását idézzük: „én vagyok a helikopter egyedül” hozzáállásnak. A volt Soros-ösztöndíjas prézsmitálása a Nyugat szörnyűségeiről az embernek George Orwell fiatalon, burmai rendőrként írott sorait jutattja észebe: szörnyű, amit a Brit Birodalom Burmában (ma: Mianmar) művelt, de utána csak még szörnyűbb dolgok következtek (Egy elefánt leterítése). A második világháború valódi győztese, Sir Winston Churchill sem nagyon mondott mást – „a demokrácia a legrosszabb kormányzási forma, csak épp nem találtak még ki jobbat” –, az angol nép végtelen bölcsességében le is váltotta választáson a megnyert világháború után.

És Schmidt Mária nemcsak hatalmas geopolitikai megfejtő, hanem emlékezetpolitikai iránytű is. Emlékezzünk néhai barátunk egykori szavaira vele kapcsolatban – „történelemhamisításra specializálódott üzletasszony” (Eörsi István) –, amely kitétel miatt az üzletasszony még temetése napján is perelte az írót. És végre lerántódott a lepel is. Szobrot avattak ugyanis a rendszerváltás kora mumusának, Csurka István írónak, hol másutt is avathatták volna, mint Lakiteleken. Ott, ahol a később MDF-ként megismert politikai szerveződés – a kor Mongóliából importált szavával: „a Nagy Népi Hurál” – felmondta az „urbánus” (az 1975-ös helsinki konferencia harmadik kosarából kibújt) emberi jogi ellenzékkel a Bibó-emlékkönyv szerkesztése közben kialakult együttműködést, amely még az 1985-ös monori értelmiségi találkozón is folytatódott, ha már feszültségekkel is.

Az általam addig televíziós műsorokból elsősorban lósportszakértőként ismert és Magyar Nemzet-publicista Csurka írása a szamizdat Bibó-emlékkönyvben, emlékszem, a tizenéves korból épp csak kiköszönő lényemet mennyire megütötte. Indulatos morális felháborodása tetszett, Bibó-felejtés volt a címe, és legalább féltucatszor leírta azt a szópárt, hogy „szégyen, gyalázat”. Csurka személyiségének árnyoldalai akkor még rejtve maradtak előttem – az antiszemitizmus, amely, mint később megtudtam, már a hetvenes évek elején kitört belőle bódult állapotban, a szigligeti alkotóházban, sívó zsidózás formájában. Csurka antiszemita is volt, meg löttyös indulat is vezette. De! Eörsi István két írásműben is feldolgoz egy helyzetet – Történetek egy hideg faházban, illetve Jolán és a férfiak –: akkor, a korai hetvenes években kültelkinek számító, pasaréti, valahol a Pénzügyőr-pálya környékén található minimálnyaraló volt a helyszín, amelyet a tulajdonos (Réz Pál) két barátjának is kölcsön adott a téli hónapokban romantikus légyottokra. A másik Csurka István volt. Az izraeli hadsereg volt katonájával (Kardos G. György) pókerezett rendszeresen. Nehéz nélküle elképzelni a Kádár-kori magyar lóverseny-világot. A vendéglős Rosenstein Tibi bácsi mesélte, hogy a korábbi törzsvendég Csurkát a kilencvenes években egy véletlen találkozáskor megkérdezte, miért nem látogatja az egységét, talán elromlott a konyha? „Nem, Tibor, dehogy. Csak hát már nem tehetem.” A Magyar Narancs egyik legzseniálisabb címlapja is Csurkáról készült – egy pódiumon áll, élfényben, háttal, de Csurka igazi színházi emberként „a hátával is játszott” – „Médiahalál” volt a fekete-fehér felvételen a felirat (fotós: Déri Miklós). Mert a médiahatalom megszerzése nem rogáni találmány ebben a rendszerváltott országban, hanem csurkai.

2012-ben az MDF-ből kivált pártja, a MIÉP alászállása – és a Jobbik és a Magyar Gárda felemelkedése – idején meghalt. A legjobb nekrológot Tamás Gáspár írta a HVG-ben. TGM így: „Az apokalipszis lovasai (tudjuk a Doktor Faustusból) hidegek. A Jobbik jéghideg. Csurka István gonosz szíve azonban forró volt. Szláv asszimilánsként imádta a magyart. A Jobbik – s a Jobbik egész nemzedéke – nem szeret semmit. Csurka része a magyar történelemnek, a Jobbik kívül áll rajta, strukturális globálfasiszta. S mivel magunk is részei vagyunk a magyar történelemnek, Csurka nekünk nem közömbös. Meggyászoljuk, mert gyászoljuk magunkat. Csurka sokat ártott a magyar népnek, mert a magyar nép sorsán gondolkodott. Úgy, ahogy tudott. Magyarország bizony Csurka országa is. Legyen neki könnyű a sír.”

Azt eddig is tudhatta, akit ez érdekel, hogy a Fidesz 2010 óta többé-kevésbé a csurkai programot valósítja meg. Nacionalizmus + villamosítás = GOELRO-terv. Ez most hivatalossá vált. Annyi különbséggel, hogy a nyilvános, a látható antiszemitizmus kimarad belőle – szívja is Bayer Zsolt a fogát –, ami elsősorban a Köves Slomó-féle irány és Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök túlszeretésében nyilvánul meg. A 2023. október 7-i Izrael-ellenes Hamasz-támadás miatti, első körben jogos, de mérhetetlenül túlméretezett, tömeggyilkossá vált, ráadásul nagyon hatékonytalan izraeli ellencsapás miatt az ICC, a hágai nemzetközi bíróság elfogatóparancsot adott ki, akárcsak Ukrajna miatt Putyin, úgy most Netanjahu ellen is. Minden magyarok miniszterelnöke erre, mint a komisz kölyök az óvodában, amikor rászólnak, még egyszer meghúzza a mellette álló kislány copfját: iziben meghívta Netanjahut Pestre. Persze nem fog jönni, de az egész nem arról szól, hogy a magyar széljobboldal elfelejtette hagyományos antiszemitizmusát, hanem az autokrata populistát és a fejlett kémszoftverek eladóját tiszteli Netanjahuban.

(Tartuffe, avagy a Szájer József kalandpark) Nem csak Csurka került a Panteonba, más rehab is lett. Amikor az eset történt és jött a hír, éppen felálltam az íróasztaltól, nem is igazán figyelve a hír leglényegére, talán éppen Tardos János kolléga egy szokottan hevült Facebook-bejegyzését olvastam utoljára, hogy eresz, meg brüsszeli rendőrök, de már máshol, előre járt az agyam. Tardos megint túloz, ventillál vagy túl sok Marlborót nyomott el az eltardosozott hamutartókba – gondoltam. Aztán estére összeállt a kép, akkori lakótársammal megállapodtunk, hogy strigulázni fogjuk, hány napig tart, hogy váratlanul csak annyit mondunk, „Szájer”, és vadállati röhögésbe kezdünk megint. Nyolc napig tartott, a hűtő oldalára volt hűtőmágnesezve a cetli, ahol gyűjtöttük a strigulákat. Nem kevés idő. Amin nevettünk, az nyilván nem Szájer József magánélete és orientációja, abban nem volt meglepő, korábban is lehetett hallani valami bécsi esetről is, ami miatt kitiltották onnan, és az ausztriai kitiltás kellemetlen lehet egy soproni politikusnak, de még az egyszerű lakosnak is. Korábbi kampányfőnöke, Kardos József interjúját is olvastuk, nyilván nem hüledeztünk. Szájer kiváló elme, kiváló jogász, ez nem vitás. Ami már csak abból is látszik, hogy Strasbourg és Brüsszel között a vonaton összefabrikált egy alaptörvényt, „az apa férfi, az anya nő” – ultrakonzervatív és melegellenes hangsúlyokkal. Azért nevettünk, mert itt a belga rendőrség által nyilvánvalóvá lett Szájerben és általa az egész kormánypártban a molière-i archetípus, Tartuffe, az álszent, a képmutató; a komédiai szereplő a jámborságot megjátszó ember karakterének szimbóluma. Négy éve ezért kizárták a Fidesz „politikai közösségéből”. Most feloldották, és Sch. Mária főnöki utasításra a keblére ölelte. Aminél tényleg csak Szájer magyarázkodása volt kínosabb a Telex interjújában. Hogy nem volt eresz.

– vba –