Drogügyek a Haller parkban; olimpia; veteránkeserv a Szigetről; új honfoglalás: back to Asia; nyári agyatlanságok ezerrel

2024. augusztus 12. Vélemény

Kísért a múlt, végéhez közeledik Magyarország legnagyobb fesztiválja, véget ért a párizsi olimpia, Ungváry megbolondult, és nem ez az első, valószínűleg nem is az utolsó sületlenség ezen a nyáron.

(a múlt hosszú árnya) Mint arra korábbi cikkünkben már rámutattunk, fokozódó droghelyzet mutatkozik a Haller parkban, amivel szemben rendőrségi razzia folyt a minap. Az önkormányzat illetékesei elmondták, hogy kérésükre folyt a hatósági intézkedés, ám a Fidesz és az óellenzék frakcióvezetői nem hagyták ki az alkalmat, hogy „nemtörődömséggel” vádolva támadják a polgármestert és munkatársait a HírTV és az ezt szemléző 444 tudósításai szerint. Ebben a közelmúlt obstrukciós kerületi politikájának – szép angol kifejezéssel: filibustering – folytatását látjuk, még csak nem is „más eszközökkel” (Clausewitz), hanem pont úgy, mint a tavaszt megelőző időszakban. Hogy Gyurákovics Andrea és Torzsa Sándor megátkozza Baranyit, abban semmi újszerű nincs, a kérdés, hogy az új szezonkezdés után, a kerületi döntésképességből teljesen kiszorulva vajon ez lesz-e a jó stratégia és taktika részükről, marad-e az átkozódás, vagy kitalálnak valami kreatívabbat. Olyan együttműködés-csírákat, ami a kerület javát szolgálhatja, vagy marad a pártérdek és a személyi ellenszenv?

Október 1-e után meglátjuk.

(Place Olympique) Orbán Viktor titokban szomorú. Hiába a hatalomra kerülése óta a versenysportra elköltött 4 416 210 000 000 HUF – most visszafogom olykor vitriolba mártott tollam, mert oly egyszerű lenne itt demagógiába fordulni –, szárnyalt ugyan a magyar sport az idei olimpián, hiszen, noha országunk kis ország, „de mindig élen járt a sportban”. Viszont a nemzetek versenyében nem sikerült a legjobb tíz közé verekednie magát a magyar sporiknak, ami az álmodott sportvezetői cél volt – a legdurvább Rákosi-időben, 1952-ben harmadik volt Helsinkiben hazánk a listán –, az összehasonlítható méretű országok közül nemcsak Hollandia és Új-Zéland, de Üzbegisztán is megelőzte. Persze nagyszerűek a nyertesek, akik között volt spanyol kötődésű, 18 éves taekwandós ikerpár egyike, Amerikában felkészült úszó (Kós Hubert), Londonban edző női öttusázó (Gulyás Michelle), volt naturalizált dagesztáni birkózó, és persze az offbeat Milák Kristóf, a távúszó Rasovszky Kristóf, a csodás nevű Betlehem Dávid, és persze mindannyian sajnáljuk Szilágyi Áront, hogy negyedszerre nem jött össze neki. Egy, a hetvenes évek vége óta (Nyugat-)Berlinben élő asszonnyal váltottam szót a hétvégén, itt van már egy ideje nyaralási célból, és elképesztőnek tartja, hogy az ún. „közmédia” csak a magyar sportolók versenyzését követi a sportnacionalizmus lángpallosaként. Igen, az orbáni gondolkodás szerint ha már az országlakosság kb. egyharmadának gond a „kenyér”, akkor legalább „cirkusz” legyen, amire lehet alapozni nacionál-populista alapon.

Nagyszabású volt a finálé is, különösen megragadónak tűnt Tom Cruise teljesítménye, aki közel szépkorúan a Mission Impossible-t imitálva ügyeskedett az olimpiai zászlóval a következő helyszín, Los Angeles képviseletében.

(Island of Freedom) Május lehetett ’93-ban, amikor Müller Péter Sziámi Marton László Távolodó társaságában felbukkant a Magyar Narancs klasszikus, Mészöly utcai szerkesztőségében, és médiatámogatást kért. Mindenféle baromságok zajlottak az országban épp, „médiaháború”, az akkori konzervatív kormány kesztyűt dobott Hankiss Elemér tévé- és Gombár Csaba rádióelnöknek. Csurka István a nyilasmozgalomban gyökerező „régi jó dumákkal” („elő a metélttel / elő a mákkal”) képesztette az erre fogékonyakat, csúcsra járt a háború a szomszédban, Harkányban, Villányban kiültek a jóemberek piknikezni a hegyoldalba kockás pléden, onnan élvezni a nyomjelző lövedékek útját és a géppisztolyok hangját a határtól délre, a horvát oldalon. A konzervatív kormány fegyvert szállított a megtámadott horvátoknak – szállíthatna most is Ukrajnába! –, csak azt nem vette figyelembe a „15 millió magyar” miniszterelnökének adminisztrációja, hogy a jugoszláviai magyarok döntő többsége Szerbiában él. A határtól kétszáz kilométerre rommá lőtték az inváziós szerb erők a bosnyák fővárost, de a magyar populáció erre alig is hallgatott oda. Ebben a helyzetben kezdődött a Diáksziget a Hajógyárin.

Volt előzménye: a nyolcvanas évek elején itt zajlott a Fekete Bárányok fesztivál, komoly fejvakarásra késztetve az MSZMP KB agitprop és a Kultuszminisztérium illetékes elvtársait – Knopp András, Kornidesz Mihály és Tóth Dezső elvtársakat. Bő tíz év elszelelt, a régi ötlet újrakelt, és kis költségvetésű alterfesztivál formálódott a Dunán. Ez évek alatt nagyokat ment előre, a Diákszigetből Pepsi-Sziget lett, immáron A-listás világfellépőkkel, az angol Glastonbury és a dán Roskilde mellett Európa nagy fesztiváljává vált, szó szerint mindenki megfordult a nagyszínpadon, aki számít, benyomult a kapitalizmus, és a magyarok lassan kiszorultak – volt idő, hogy holland–francia fesztiválnak tűnt, ma színesebb a paletta –, a végül egyedüli tulajnak maradt Gerendai Károly eladta a céget, és a vendéglátás felé fordult. Évről évre nagy mennyiségű külföldi érkezik. A minap valamelyik hídon haladtam át, és megakadt a szemem a zászlósoron. Island of Freedom – a Szabadság Szigete. Mivel nemcsak a kezdetekkor, de 2003–2004-ben is volt közöm a fesztiválhoz (ebben az időszakban a TVSziget nevű televíziós vállalkozás főszerkesztője voltam), a racionális mellett érzelmi húrt is penget nálam ez. Régi szöveg, régi branding, de nem a döntően és túlnyomóan nyugati fiatalok átverése 2024 Magyarországán, az orbánita rezsim tizenötödik évében ez a szókapcsolat? Kylie Minogue ide, Azariah oda? Hogy Magyarország meg szabadság?! Most?! Nemá’!

(Ungváry megbolondult) Szögezzük le üstöllést: nem a Rudolf és nem a Krisztián! (Nem is a Tamás, hiszen az ismert tévéesztéta, Beatles-bibliográfus és punkzenei szövegtartalom egyrészt i-vel írta a nevét, másrészt több éve megboldogult.) A Mandiner szerzője is egy Ungváry, most, ehhez a cikkhez utánanéztem: Zsoltnak hívják, megjegyzem. Cikke a felszopás himnusza! „Első megkoronázott királya, a később szentté avatott István Róma és a Nyugat mellett döntött, és ezzel egyértelmű irányt szabott az elkövetkezendő évszázadoknak. A döntés (következményeivel együtt) nem volt egyszerű és magától értetődő, nem volt konfliktusoktól, meghasonlásoktól, lemondásoktól és küzdelmektől mentes. Későbbi törvényeink bizonyítják, hogy még hosszú ideig büntetni kellett a források és kövek mellett áldozatot bemutató »pogányokat«. A rovásírásos emlékeket megsemmisítették, de még a XIII. században is inkvizíciós jellegű perek folytak a honi mágusok (táltosok) ellen. A közvélemény hangja sem volt teljesen elfogadó a nyugati orientációt illetően. A Képes krónika nem éppen barátságosan említi az István-utód Pétert, aki Magyarország nemeseit megvetette, gőgös szemmel és telhetetlen szívvel falta a föld javát, vadállati módon ordító németjeivel és fecske módjára fecsegő olaszaival.” Majd arról értekezik, hogy kár volt elengedni a rovásírást, a latin betű nem képes a magyar nyelv szellemiségének átadására – kíváncsian várnám erre a József Attila nevű kerületi töltőtollkoptató állásfoglalását –, de ha már ilyen csúfság esett, igazán áttérhetnénk idővel a kínai írásjelek cirillel kevert használatára turánista alapon. Dzsíííí, nem apróz, nem pöcsöl a szerző, fenékig üríti a fékevesztett hülyeség bürökpoharát!

Imádom az amatőr középkortörténészeket, Herbert Illig hősöm, rengeteget röhögök történelmi konteókon meg a jobboldal agyatlan hülyéin, akik készséggel hiszik magukról azt, hogy a seggükben is fej van. Mondott egyet a Főtáltos Tusnádfürdő–Bálványoson, nosza, a bérborz tollnokok, mint Ungváry (Zsolt) pennát ragadva vokáloznak a hűdéses fődallam alá. Őszintén vártam már ezt a hangot azóta, hogy hírét vettem Bayer Zsolt rendesen felülárazott mongóliai televíziós riportvállalkozásának. (Nevezett szerző utolsó általam látott hasonlója negyedszázada egy amerikai útifilm volt, amelyben nem szerepelt amerikai ember, viszont, mintegy highlightként, kiette az alkotó a hernyót a mescalból.) Most az Ungváry Zsé nevű bérborz Orbán ámokfutása nyomán azt írja, hogy világtörténelmi trendfordítás zajlik épp, Ázsia a jövő. Szent Orbán pedig az anti-Szent István, aki több mint ezer év tévelygés után ismét a helyes irányba fordítja az ország hajójának orrvitorláját (szándékos képzavar), valamint „Koppány! Koppány!” – úgy is, mint „Dalos tmb.”.

(back to Asia) Az idola tribus, a „törzsi gondolat” 1990 óta sokkal jobban megvan a magyar közéletben, mint azt megelőzően, azóta kapott lábra az asztrálszobrászattal kevert fehérlóáldozat, a sámándobra ritmizált szibériai medvehit, parázson járás és lovasíjászat, a Harcos ruhaneműk, valamint a Kárpátia, a Romantikus Erőszak és más, a szkinhedkultúrában gyökerező „nemzetirock”-együttesek szöveg- és hangzásvilága.

A magyarok átlagos génstruktúrája úgy 95 százalékban szláv és germán, maradékában „félig székely, félig román, vagy tán egészen az”, valamint cigány és zsidó. A nyelv finnugor alapú, sok behatás jegyével bíró. Koestler szerint a honfoglalás előtti magyarok főemberei a kazár birodalomban judaizáltak, ergó Árpád fejedelem jobban volt zsidó, mint amennyire Jézus Krisztus szkíta–pártus herceg. 2024-ben ilyenekkel előhozakodni, csak azért, mert a Magyarország történelmének utolsó több mint harminc évét nagyban meghatározó jelenlegi minielnököt valahol Nyugaton megsértették, akár a nyakkendőjével, akár valamelyik politikai hagymázával, nagyívű vízióinak kicsinylésével vagy csak az átlagot alaposan meghaladó korrupció- és oroszbarátságával, azt, ugye, mindig is nyögjük.

Negyedszázada sokat lomoltam Ázsiával. Japán, Hongkong, később Vietnám, Kambodzsa. Valamiért az orbáni Ázsia-álom mindig diktatúra, Kína, Oroszország, és soha nem ázsiai demokrácia, mint Dél-Korea, Japán vagy 1997 előtt Hongkong. Van egy olyan elmélet, miszerint a történelem központi tengerek története: az ó- és a középkor a Földközi-tenger, az újkor az Atlanti-óceán, ez a mai, poszt-poszt-meta időszak pedig a Csendes-óceán központiságának kora. Ez világgazdaságilag igaz, és nemcsak a diktatúrás Észak-Korea, az Orosz Föderáció és a Kínai Népköztársaság kora ez, de az emlegetett gazdasági gigász ázsiai demokráciák mellett, mondjuk, Kaliforniát is jelenti, aminél azért nehéz volna nyugatibb dolgot mondani a földkerekségen.

(nyári agyatlanok Érdről és Kalotaszegről) Az egyház emberei is lövik a bakot istenesen. Érd ágostai hitvallású evangélikus lelkésze középkori antijudaista váddal állt elő a minap: a zsidók felelősek Jézus haláláért, ergo Isten ezért engedte a holokausztot. Már tényleg csak ez hiányzott e lángoktól ölelt, kicsiny és boldogtalan országba! Az lesz a következő, hogy állami zárjeggyel ellátott búcsúcédulákat árusít majd egy NERenc (nersevik rubeljobboldali) a Nemzeti Dohányboltokban? (Beveztéskori népnyelvi nevén: Lázár-trafikban.) Jó, tudom, az érdi lelkész denominációjának alapítója, Luther Márton alaposan kikelt a búcsúcédulák ellen – bár a jó öreg, antiszemitizmusba torkolló antijudaizmustól éppen ő sem volt ment –, de örvendetes, hogy Fabinyi Tamás evangélikus püspök megintette az érdi kollégát, ha le nem is léptette. Van aztán nemzetünknek az a választókerülete, az erdélyi tündérkert, ahol még ma is 90 százalék fölé mérik Orbán és a maffia szavazati népszerűségét, szóval most ebben a tündérkertben történt az újabb gebasz a kalotaszegi r. kat. esperes (?) részéről. Kalotaszeg, ugye, a Bihari hegység része – ahogy az erdélyiek mondják, „a Nyugati” – a messze földön híres „cigánypaloták” városánál, Bánffyhunyadnál (Huedin) kell elfordulni jobbra a Nagyvárad–Kolozsvár útról a Vlegyásza, az „atléta halála”, valamint a varrottas mellények és bokályok, és a hegyek 1952-ig tartó antikommunista fegyveres ellenállásának – a bánffyhunyadi emlékoszlop tanúsága szerint egyetlen magyar nevű ellenálló, Francisc Csőregi, volt a gerillacsoport tagja – területe felé. Szép vidék. Na egy ottani kispap a párizsi olimpiai megnyitón oly mértékben háborodott fel, hogy a nagyszabású revüműsor kiagyalóinak „élve kiherélésére és a testnyílásokba égő parázs” beillesztésére tett javaslatot. Ami sokunk számára a tündérkertiség mellett Erdélyben az egyik legfontosabb, az az 1568-as tordai „vallásbéke”, tolerancia az újkor hajnalán, és nem az ellenfeleket tömegesen karóba húzató, később Drakula néven popikonná lett törcsvári Vlad Țepeș hagyománya. Kíváncsi lennék, hogy vajon a néhai Márton Áron püspök és címzetes érsek hogyan viszonyult volna a mai, kalotaszegi kolléga szárnyas szavaihoz. Az ott a mai napig nagy tisztelettel „Áron püspöknek” hívott egyházi méltóság 1940-ben, az észak-erdélyi reconquista idején állomáshelyén, Gyulafehérváron (Alba Julia; Dél-Erdély, román fennhatóság) maradt, mert „ott volt rá nagyobb szükség”, csak 1944 tavaszán ment át Kolozsvárra zsidót menteni, mert a magyarok deportáltak, míg a románok nem. (A román holokauszt megelégedett mintegy félmillió beszarábiai, transznisztriai zsidó német közreműködés nélküli gyilkolásával, a dél-erdélyi magyar ajkú zsidóság viszonylag békén lett hagyva.) Áron püspök nagy arc volt, később maga is mártír, évtizedeket töltött román kommunista börtönben és házi őrizetben, haláláig (1980) a Securitate szoros figyelmétől övezve. Viszont a kalotaszegi „csuhás” (nékoszos-fideszes szakkifejezés, 1945–49 és 1990 környéke), ha jól értem az indulatát, 1568 előtti állapotokat sír vissza sosem múló kegyetlenséggel, popkulturálisan drakulai jelleggel – ki volt a jobb Drakula gyöngyvásznon, Lugosi Béla vagy Gary Oldman? – nem értve a különbséget Krisztus széderestéje és egy dionüszoszi bacchanália ábrázolása között.

Mélységesen mély az emberi (ezen belül: a magyar) hülyeség és a történelem kútja.