A Nagycsarnok rövid története

A fővárosi közgyűlés 1890-ben döntött arról, hogy meg kell építeni egy formátumos központi vásárcsarnokot, amit aztán a Szabadság-híd avatásával (ahogy a millenium alkalmával számos más, a várost megújító épülettel, eszközzel és rendszerrel) együtt terveztek átadni, de csak 1897-re készült el. A 127 éves Nagycsarnok története egybeforrt a város élelmezésének heroikus stratégiai feladatával – áll az Énbudapestem cikkében.

A pályázat kiírásában számos feltételnek kellett teljesülnie: meghatározták a kocsi- és gyalogutak méretét, a vasúti pálya helyét, az árusítóhelyek számát. Még azt is előírták, hogy a csarnokot alagút kösse össze a Dunával; az épület vasszerkezetes eljárással készüljön, s a tervezők fordítsanak különös gondot a világításra, a hőszigetelésre és a szellőzésre is. Nem csoda, hogy ezek után mindössze kilenc pályázatot nyújtottak be, amit egy olyan tekintélyes zsűri értékelt, amelynek Matuska, Lechner és Cziegler mellett Kamermayer Károly polgármester is a tagja volt, valamint Steindl Imre és Hauszmann Alajos a jelesebb hazai építészek közül.

„A Nagycsarnok 37 éven át, a Nagyvásártelep megnyitásáig állt a kritikák kereszttüzében. Szinte mindenki szűknek és zsúfoltnak tartotta. Ám 1932-től, a nagybani piac kiköltözésétől kezdve hatalmasra nőtt, azaz nagy csarnokká” – foglalja össze az elnevezés történetét a cikk.