Szuperbuli május elsején

Nem először van a jelenlegi fékevesztett kormánypolitikával szembemenő nagyrendezvény a Bakáts téren – tegyük hozzá: hál’ istennek. Kicsit könnyebbé teszi az ilyesmi elviselni ezt az országot, belegondolni a választási hajlandóságba és annak irányába, belenézni bármibe, ami buborékon, algoritmuson kívüli. Bő egy évvel ezelőtt ukrán zenészek léptek volna fel az orosz agresszió sújtotta Ukrajna melletti szolidaritási koncerten a Várkert bazárban. Igen ám, de leszóltak a Bajza utcából (a szovjet követségről) a Karmelita kolostorba (a szuverén magyar helytartó hivatalába), hogy „ne má’, jobtvájumáty, ukrán koncert kormányközeli ingatlanon?!”, és nagy bátran vissza is lett szíva az uccsó pillanatban a NERsevik koncerthelyszín. Baranyi polgármester asszony akkor befogadta a rendezvényt a Bakáts térre, amelyen ukrán zenészek és háborús menekültek mellett részt vett az utolsó magyarországi ukrán nagykövet, Ljubov Nepov is. Most az EU-csatlakozás 20. évfordulóját igyekezett gazdái utasítására feledtetni a magyar kormány, viszont a főváros és kerületünk nem ment el szó nélkül mellette.

A majális és az utcabál régi találmány, és lassan ötven éve a punk attitűdű „sör, virsli, pogó” hangulat is sajátja. Május 1-én a „munkásosztály nagy, nemzetközi seregszemléjének” bornírt felvonulásait már mesélni kell a fiataloknak, a dísztribünön púposkodó kalapos bácsikat, akik idült mosollyal integettek a felvonulóknak a Dózsa György úton. De május 1-e megmaradt plebejus ünnepnek, van olyan ismerősöm, aki az éves főünnepnek tenné meg a vallási ünnepek kárára. A plebejus ünnep leglényege pedig az utcabál, tánc a flaszteron, jó zene, magasan röpködő hangulat. Na, ez megvolt tegnap este héttől a Bakáts téren!

Baranyi Krisztina köszöntőjében a színpadról – mely a trieszti plébános, Marco Biaggi temploma előtt állott – elsősorban a húsz év EU-ról szólt, hogy milyen előnyökkel is járt, illetve járhatott volna –, ha jelentős részét a „hazai tőkésosztály” számára el nem lopják – lásd még: „kihagyott lehetőség”, de ugye, ennek az országnak első királya óta a legfőbb törekvése a nyugati integráció volt, ami valamelyest sikerült, Közép-Európa lett itt, legalábbis a városokban. A NERsevik oligarchia persze menne vissza önérdekből az eurázsiai sztyeppére, de pont a tegnap esti majális is bizonyíték, hogy ez azért nehezebb ügy. Fellépett a Besh o droM és a Duckshell együttes, olyan vendégekkel, mint például Másik Összművész-, vagy Bujdosó Guitar Hero János. Párezer ember összegyűlt, jó arcok, változatosság. A trombitás kis Bujdosó (Áron) zenekara, a Duckshell újdonság számomra és jóleső meglepetés. Egyik haverom – jelentős fővárosi zenei klub üzemeltető (Gödör) – azt mondja, hogy úgy látja „ez a buli ma a buli a városban”.

Ami tuti.

Fiatalok – kedvencem a papa nyakában csápoló 3-4 éves kislány – és szépkorúak, magyarok és nem-magyarok: előbb-utóbb mindenkinek a lábába kerül a boogie. Egy lángososnál a legnagyobb a sor, természetesen kapható az elmúlt évtizedekben elmaradhatatlanná vált kürtőskalács is, cseh sört csapolnak és lehet kapni csevapot és pljeszkavicát. Jelentősen tudatmódosult embert nem látok, viszont a kulturált sörfogyasztás eredményeként arra gondolok, hogy ellenőrzöm a ferencvárosi képviselő-testület azon kifogását, hogy a Bakáts Bunker arra kapta a működési engedélyt, hogy működjön nyilvános illemhelyként is. Ehelyről üzenem a testületi tagoknak: ellenőriztem, Döme alpolgármester asszony igazított útba a kapualjban, működik. Hallelúja! Arra gondoltam, mennyivel volna szerencsésebb hely ez az ország, ha ez lenne az alaphangulat. Tiszta nyilvános vécé, jó zene, jó hangulat, apátiát és szkepszist űző boldogság, vidám ünnep. (Azt közszolgálati médiamunkásként nem helyeselhetem, hogy a téren nagy számban fellelhető Gyurákovics Andrea kampányposzterből néhányan letéptek, hogy azon pogózzanak, de, „ahol fát vágnak, ott hullik a forgács”, ahogyan azt a nagy Sztálin, a Fidex-tábor titokban reciklált hőse is mondotta volt.)

Összefoglalva tehát: tökjó május 1-i majális és utcabál volt tegnap az EU-csatlakozás 20. évfordulójára, tisztára lehetett volna Berlin (Moritzplatz vagy Prenzlauer Berg – mondjuk) vagy Párizs (République vagy Bastille) vagy London (Notting Hill, Shoreditch, Camden Town – akár), és tökre bírtam, hogy nem csak a szokásos fingvak magyar valóság jött szembe, hanem valami olyan, ami kortárs hangulatú és nyugati. Noha a zene alapvetően világzene volt és dél-balkáni. A paradoxonok világa ez, ami persze nem újdonság.

– vba –