Ráncdalba szedve – Kilenconline

Fiatalos lendület, rizsporos dalok. Fekete Giorgióék koncertje a Művészetek Palotájában.

Mindenkinek ismerős helyzet, amikor a kisgyerek felpróbálja szülei, nagyszülei ruháját, a tükör előtt illeg-billeg, nézi, mennyire illik rá, igyekszik elképzelni, milyen lesz, ha majd belenő. Valami ilyesmi történt 2024. december 30-án este is a Művészetek Palotájában.

A Z generáció egyik ikonikus zenekarának, a Carson Comának a félig magyar, félig olasz énekese, Fekete Giorgio adott koncertet, hatvanas évekbeli olasz rock- és táncdalokból. A félig valamilyen származás mindig is kérdőjelet okozott az illetőnek épp úgy, mint a környezetének. De ez a mai Magyarországon még fogósabb, ahol egészen se lehet valaki valamilyen. Vagy csak akkor, ha az egyezik a tollba mondott normákkal.

Erről szól a Carson Coma Legjobb verzió című dala, melynek egyik sora és a mostani koncert címe is: „Magyarnak túl olasz, olasznak túl magyar.” Ami remekül kifejezi a környezet által gerjesztett külső és az egyén saját, belső konfliktusát is. Bár Giorgióéktól a rendszerkritika nem áll távol, sőt, ezen a koncerten mégis az identitáskeresésen volt a hangsúly. Ezt az énekes többször, több interjúban is elmondta.

Fekete Giorgio gyerekkorához, olasz édesanyja miatt, szorosan hozzátartoztak a hatvanas évek olasz slágerei, bár ebből az örökségből a Carson Comába nem sok szivárgott át. Inkább a hatvanas évek beat, surfrock és pszichedelikus zenei formái. Amik ironikus módon épp az olyan kommersz, cukros, nyársat nyelt zenéknek üzent hadat, mint a táncdalok.

Persze már a hatvanas években is volt kísérlet e két világ összeházasítására. A táncdalszerzők részéről a fiatalítás céljából, az amatőr beatzenekarok részéről megfelelési kényszerből. Vagy pont azért, ami Fekete Giorgiót is hajtotta: ezek a slágerek minden sziruposságuk ellenére hozzátartoznak a gyerekkorához és így az identitásához.

De mit mond a XXI. század emberének, főleg fiataljának egy hatvanéves táncdal? Eredetiben meghallgatva valószínűleg az égvilágon semmit, mivel már az akkori ifjúságnak is csak azt jelentette, hogy mindent, csak ezt ne! Jól fésült volt, gondosan hangszerelt, előadásához profi tudás kellett. Nem lehetett rá tombolni, nem mondott semmit a hétköznapokról, nem lehetett házi készítésű hangszereken, pár gitárral, dobbal eljátszani.

A Művészetek Palotájában sem a Carson Coma rockfelállása adta ezeket elő. (Nem mintha rájuk az amatőr jelző még bármennyire is állna.) Bár az együttes pár tagja fellépett, de mellettük voltak vokalisták, vonósok, fúvósok. Az egészet profi hangszerelő, a Blahalouisiana basszusgitárosa, Jancsó Gábor készítette, és profi karmester, az Irie Maffia trombitása, Meggyes Ádám vezényelte.

Már ennyiből is látszik, az előadók mind az Y vagy a Z generáció tagjai, alapvetően rockzenei gyökerekkel.
Ez a fiatalosság, hozzáállás jót is tett a daloknak. Olyan volt, mint a nagypapa frakkjába bújt kisfiú: kicsit kopott, molyirtó szagú, de ott lüktetett benne a robbanni készülő energia, a kisfiús esetlenség. Utóbbi néha szó szerint, de különösen a remekül megkomponált koncert spontán, végiggondolatlan átvezető szövegeiben mutatkozott meg. Bár jó lett volna, ha az énekes többet mesél arról, kik adták elő eredetileg a dalokat, neki személyesen mit jelentenek, de mint a koncerten elmondta, egy filmet sem tud jól összefoglalni, ezért ezzel sem próbálkozik. Amikor mégis, az tényleg viccesen bumfordira sikerült.

Azt azért megtudhattuk, hogy Lucio Dalla La cosa in riva al maré-ja egy fogolyról szól, aki a börtön ablakából csak egy tengeri házat lát, és arról álmodozik, milyen élete lenne az ott lakó lánnyal. Fabrizio de André Fekete Giorgio édesanyjának kedvenc előadója, a La guerra di Piero pedig a háború értelmetlenségéről szól.

Fred Bongusto Spaghetti, pollo, insalatina e una tazzina di caffé-ja címe dacára nem egy ételről, hanem a szerelemről szól. (Mint a legtöbb elhangzott dal.)

A koncert különleges vendége volt az énekes testvére, Fekete Paulo, aki Vinicio Capossela Che coss’é l’amor-ját énekelte. Az ő olaszkávé-hangja közelebb állt az eredeti táncdalok előadóihoz, emiatt nem is volt olyan izgalmas, mint Giorgio rekedtes, néha recsitáló éneke.

A koncert jól polírozott hangszereléséhez diszkrét vetítések, show-elemek nélküli látvány társult. Szerencsére elcsépelt slágerekből sem volt sok, így a produkció meg tudott maradni a giccs és a művészi megszólalás keskeny párkányán.

Mint tudjuk, ami régen divat volt, újra divat lesz, ám ez a táncdalokra aligha igaz. Még úgy se, ha fiatal ikonok adják elő, ráadásul jól. Mint Fekete Giorgio többször kiemelte, egyszer volt a Müpában kutyavásár. Vagyis a telt ház miatt kétszer, és kizárólag önző céllal, a saját identitáskeresése miatt. Ugyanakkor a produkció nem volt öncélú.

A közönség olaszul keveset, vagy egyáltalán nem értő részének is kellemes, langyosan ismerős volt ez a világ, hála a táncdalfesztiváloknak. Így lehetőség nyílt egy kis olvadozós nosztalgiázásra, még ha erre a típusúra sem az énekes, sem a közönség nem lenne vevő hosszú távon. De egy estére jó kis ruhapróba volt.

Juhász Tamás

Nyitóképünkön Fekete Giorgio (fotó: Mari Ornella / Müpa)