Német–magyar után

2024. június 20. Vélemény

Hazánk labdarúgó-válogatottja 0-2-es vereséget szenvedett a német válogatottól az Európa-bajnokságon Stuttgartban. A döntősnek feltételezett németek voltak az esélyesek, nem kérdés, mégis, volt egy kis remény.

1986. június 3-án fejeztem be a magyar futballvilág követését. Irapuato, Mexikó. Magyarország–Szovjetunió 0-6. Letargia, magyarázkodások, miért ettek tésztát. Magaslati levegő. Mezey egy fasz. A Dinamo Kijevre építő bivalyerős szovjetek. Megtörte a csapatot, hogy Törőcsik és Fazekas élettársait az edzőmérkőzés idején fehérneműlopáson érték egy londoni áruházban, amiből hatósági ügy lett. A Szentkirályi utcai fogklinika előtt vártam H. Viktóriát vérvörös Zsiguli típusú gépjárműben, dürrögő motorral, egyre feszültebben, mert az előirányzotthoz képest késett a fogszabályzás befejezése. Érkezése után emiatt a vízivárosi lakásig korholtam, ahol Cs. János és Susanne K. dán szociológus már nézték a meccset. Négy perc telt el a kezdőrúgástól, amikor beestünk. Mi a stájsz? – kérdeztem betoppanás után mintegy reménykedve, mert az olaszok, franciák, argentinok legyőzésében nem gondolkodtam realistán, de a szovjetek elleni, akár jelentős gólarányú győzelmet elképzelhetőnek tartottam. Kettő-null – mondta János. Nekünk? – kérdeztem vissza. Nem, a ruszkiknak. Folytathatnám, de minek, majd negyven éve nem nézek magyar focit. (Jó, a 2016-os Eb-n láttam egy félidőt az osztrák meccsből, és az Izland ellenit mintegy háttértelevíziózva a Kolorádó fesztiválon, ahová gyerekjeggyel – „Kolorádó Kid” – mentem be.) Irapuato óta leszoktam a fociról, négyévente egy hónapot, a vb-k hónapját áldozom rá, akkor fanatikusan követem, és tudom, hogy vannak királydrámák, mint például a 2010-es Uruguay–Ghana. Az Európa-bajnokság hasonló, csak sárgább és savanyúbb, érdekesebb, egzotikusabb, szexibb tud lenni egy Afrika- vagy egy Libertadores-kupa.

Most a svájci első félidőt láttam, jó, hát ez sokat nem változott, gondoltam („jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok” – Vitray Tamás hangján), de a német meccsre azért gyúrtam. A német–magyarnak fílingje van, már gyerekként is hallottam a legendákat, de érdekes élmény volt még filmkritikus koromban az ezredforduló után, amikor a Filmvilág folyóirat minap elhunyt főszerkesztő-helyettese, a remek Schubert Gusztáv (1955–2024. R.I.P.) felkért, ugyan írnék már Sönke Wortmann német rendező A berni csoda című játékfilmjéről. Ismét kicsit megkésve értem a sajtóvetítésre a Művészbe, már sötét volt, ment a főcím, leültem egy sor szélére és megtekintettem az alkotást, amely Helmut Rahn, a Ruhr-vidéki proligyerek szemszögéből tekint az eseményekre. Persze szerepelt Fritz Walter, Sepp Herberger szövetségi kapitány és Adolf Dassler (Adidas), az időjáráshoz cserélhető stopli édesapja is. „A magyarok olyan gyorsak, hogy száraz pályán nem tudjuk lefutni őket” – mondja egy ponton Herberger. „Puskás megállíthatatlan.” Amikor a meccsre indulnak a gemütlich, muskátlis erkélyes szállodából a németek, Helmut Rahn felnéz az acélszürke égre, majd maga elé a flaszterre, és egy esőcsepp esik oda. Ettől még Puskás a hetedik percben vezetést szerzett. Nem megyek most végig a film és a meccs történetén, a lényeg, hogy a stáblista lepörgése után, amikor ismét világosság lőn, látom, hogy a mögöttem lévő sorban három idősebb férfi ült, Szepesi György, Grosics Gyula és Buzánszky Jenő. Kifelé menet hallottam, ahogy a volt Waffen SS és Fekete Párduc, Grosics azt mondja a többieknek: „Hááát, ez egy nagyon másmilyen közelítés”. Nyilván. A csodás Rainer Werner Fassbinder filmje, a Maria Braun házassága is arra végződik, hogy a címszereplő nő (Hanna Schygulla), aki a rommá lőtt náci országból a kilábalás metaforája és sikeres üzletasszony lesz mindenféle kalandok árán, és a drámai záróképben felrobban a ház, de előtte, a ház bemutatásakor-letapogatásakor egy rádióközvetítést hallunk, a német szpíker a német–magyar hosszabbítását közvetíti. Még a Nobel-díjas remekíró – és szintén korábbi Waffen SS –, Günter Grass Az én évszázadom (Mein Jahrhundert) című huszadikszázad-összegzőjében is van egy év – minden év egy fejezet –, amelyben az akkori madridi lakos Puskásnak kolbásztöltő (!) üzeme van Spanyolországban, míg Fritz Walter pezsgőgyáros lett Nyugat-Németországban, és az utóbbi marketingfogásként valamiféle „berni pakk” formájában kombinált pezsgős-salchichás összeműködést és árusítást ajánl fel, de a „száguldó őrnagy” ezt sértettségében visszautasítja. Ahogy a Rubicon népszerű történelmi magazin cikke is írja: „Ma már közhelynek számít, hogy a német gazdasági csoda, a háború utáni talpra állás emblematikus állomása, egyben katalizátora volt ez a finálé – a berni csoda (Das Wunder von Bern, ahogy az ötvenedik évfordulóra készült német kultuszfilm címe is mondja) –, de a mérkőzésnek a magyar futball és Magyarország történelmére gyakorolt hatását is érdemes vizsgálni. Grosics Gyula fogalmazta meg először nyilvánosan, hogy „ha nem veszítjük el a döntőt, akkor lehet, hogy nincs ötvenhat”, legutóbb pedig a brit FourFourTwo futballmagazin írt arról, hogy a Budapesten a berni döntő után kitört zavargások az 1956-os forradalom főpróbájának tekinthetők.”

Nem tudom, ki hogyan van vele, én, ha visszamenőleg választani lehetne, biztos, hogy továbbra is „ötvenhatot” választanám egy hajdani, mára csak sporttörténeti büszkülésre jó világbajnoki arany helyett. Már csak azért is, mert számos jó ismerősöm, haverom, barátom, sőt több, mondjuk így: „atyai barátom” volt a forradalom résztvevője – a „legutolsó mohikán”, a világfi, forradalmár, csodálatos és autonóm matuzsálem, Bíró András (1925–2024 R.I.P.) épp két napja távozott –, ezért az 1956-hoz kötődés egész biztosan felülírja nálam a stadionépítések princípiumát. Bármilyen fontos is a cirkusz (circenses), az élet (szűkített értelmezésben: panem) fontosabb.

A lényeg a lényeg, évtizedek múltán végignéztem egy magyar válogatott labdarúgó-mérkőzést – jó foci volt. Nem hozott ki a sodromból, hogy a német Gündoğan meg-e lökte a magyar Willi Orbant a tizenhatoson belül, vagy nem-e lökte meg, sajnálkoztam, hogy a VAR nem adta meg a magyar lesgólt – ez már, ugye, hetven éve is probléma volt – ; küzdés volt, jó színvonal, szóval nekem eredményfüggetlenül bejött. Őszintén örültem, hogy nem egy olyan betegesen félszeg magyar csapatjátékot láttam, mint utoljára, ’86-ban. A kormánypropaganda anyázása megdöbbentő, nem kell elveszíteni a józan észt, a foci is csak egy játék, a focibuzi sporttörténészek beszélnek úgy az Aranycsapatról, mint mondjuk Mátyás királyról, pedig ugyanolyan jó eredményt ért el a magyar válogatott 1938-ban is, és ki emlékszik a Szabó Antal, Polgár Gyula, Bíró Sándor, Szalay Antal, Szűcs György, Lázár Gyula, Sas Ferenc, Zsengellér Gyula, Sárosi György, Vincze Jenő összeállítású tizenegyre a párizsi döntőből, és ki tudja Dietz Károly szövetségi kapitány nevét? Pedig akkor a magyar válogatott legyőzte Svájcot és Svédországot, sőt, még a Holland Antillákat is. Szóval szép játék a foci, és nem csak a győzelem meg a nacionalista propaganda csillog szépen.

– vba –