Zenekari tus – amikor bezárt az If a Ráday utcában

Sírva vigadós örömzenével búcsúztatta november 3-án a magyar jazz színe-java a legendás If Jazz Cafét.

Furcsán csendes a Ráday utca eleje. Korábban, ha erre sétáltam, mindig tudni lehetett, jazzkoncert lesz. Bár az If Jazz Caféba beülni nem mindig volt időm, olyankor is megálltam a nyitott ajtónál, megnéztem, ki játszik, hallgattam kicsit, aztán tánclépésben továbbmentem.

De most pihen az If, bezárták, benne hallgat a sötétség.

A 2007-ben alapított kávézóban többször tartottak lemezbemutató koncerteket is, folyamatosan voltak képzőművészeti kiállítások, amelyekhez a jazz krémje húzta a fülbevalót: Babos Gyulától Oláh Kálmánon és Tim Riesen át Tony és Roby Lakatosig mindenki megfordult itt.

Arra nagyon büszkék voltunk, hogy Hamvai Kornél a szemben lévő törzshelyéről átszokott hozzánk

– mesélte az If búcsúestjén Zsófi, aki három éven át pincérként dolgozott itt. „Nálunk írta és fordította a Thália akkori teljes repertoárját. Mindig kávét és kólát ivott. Annyira speciális kávét kért, hogy volt külön Kornél-menü a gépben.” Ám hiába akarta a hely vezetője, Hoffmann György, ismertebb nevén Hofi zenészbázissá tenni a helyet, hiába lelkesedett a zenészszakma a különleges hangulatért, az If sohasem állt meg a saját lábán. Hofi 2020-ban a 9 magazinnak azt mondta: a hegymászócége és az NKA-s pályázatok tartják talpon a cafét. A covid óta pedig még nagyobb lett a holtsúly. Az okok közül megemlíthető a rezsinövekedés, a kulturális támogatások elapadása, a forgalom visszaesése. A napi bevétel évek óta nem nőtt, csak az infláció. Nehéz megfelelő személyzetet találni, a nyilvántartásokat nem vezették rendesen, amit mégis, azt kaotikusan, így Hofinak a pincérek munkáján kívül szinte mindent a vállára kellett vennie. Közben a zenészek sem voltak kellően aktívak a koncertjük közönségszervezésében, reklámozásában. Nem beszélve arról, hogy bármilyen neves és minőségi volt is az If, nem az egyetlen jazzklub, még csak nem is az egyetlen jazz-zenés étterem Budapesten, sőt a környéken sem. Az If mindennek ellenére határozatlan időre zárt be: Hofi nem tartja lehetetlennek a folytatást, bár egyelőre nem látja a mikéntet.

A november 3-ai búcsúesten a Gyárfás Trió – Oláh Zoltán, nagybőgő, Cseh Balázs, dob, Gyárfás István, gitár – és barátai léptek fel.

„Rengeteg koncerten jártam itt” – lelkesedett egy hatvan körüli hölgy az esten. „A kedvencem a Gyafiék (a Gyárfás Trió), de sok más koncertre is jöttem. Főleg azokéra, akiket fiatalkoromban a Közgázon hallgattam. Nagy veszteség. Vannak hasonló helyek, de nem ilyenek. A Jedermannba azért megyünk a barátokkal, hogy vacsorázzunk, és mellesleg szól a zene. De az Ifbe elsősorban a zene miatt jártunk.”

„Nem is tudtam, hogy bezár” – döbbent meg egy negyven körüli férfi, majd kérdőn a barátjára nézett. Az tudta.

„Mi elsősorban ebédelni, vacsorázni szoktunk itt” – mondták egy középkorú házaspár tagjai. A kérdésre, mi volt a kedvencük, habozás nélkül vágták rá: a mákos guba.

„A legnagyobb élmény…” – tűnődött egy fiatal lány. „Talán Roby Lakatos koncertje. Fantasztikus zenész, világsztár, mégsem derogált neki ilyen kis helyen játszani.”

„Nyáron koncerteztem itt: nagyon rossz volt, hogy a teraszon ültek ugyan, de itt bent nem volt senki – mesélte egy harminc pluszos zenész. – A végén bejött egy külföldi pár, megköszönte az élményt. Nagyon jólesett. Hirtelen rájöttem, hogy volt értelme az egésznek.”

A búcsúkoncertet is meg-megakasztották az emlékek. A Gyárfás Trió első, nagyjából tizenöt évvel ezelőtti koncertjével párhuzamosan képzőművészeti kiállítás is volt itt, ami Gyárfáséknak annyira tetszett, hogy a következő albumuk borítóját már a kiállító művész tervezte.

Amikor Gyárfás István fia épp hazajött a külföldi zenetanulásból, hívott magával egy dán–amerikai–finn együttest, remek zenészeket. Szerettek volna Pesten játszani, de mindenhol elutasították őket: nincs szabad időpont, nem egyezik a zenei arculattal stb. Hofi viszont szorított nekik helyet. Pedig az Ifben is fél, egy évre előre le voltak kötve a dátumok.

A búcsúkoncert pár dal után igazi örömzenébe csapott át. A szűkös helyen egymást váltották a zenészek, sokszor helyben egyeztetve a következő dalról, hangnemről, tempóról. A csatlakozók között volt Elek István (szaxofon), Fekete István (trombita), Tálas Áron (zongora), Szalay Gábor (gitár), Szalóky Béla (kürt), Éles Máté (dob), Molnár Enikő (ének), Csapó Krisztián (harsona) és még sokan mások.

A dob sercegett, pumpált, máskor csattogva zakatolt, a szaxofon mélázva dúdolt, a trombita úri kisasszonyként kacarászott, a gitár narancsízű hangja keveredett a zongora vaníliaízével.

Bár a konferálásokban újra és újra visszatért a bezárás refrénje, a dalok alatt erről mindenki elfeledkezett. Csak a közös élmény maradt. hogy itt, együtt valami születik a pillanatból, még akkor, az utolsó órákban, percekben is. Az utolsó estén a hely valóban azzá lett, aminek Hofi szerette volna: zenészbázissá.

Másnap a már bezárt Ifben Hofi épp a Jazzmának írt a búcsúról, amikor két texasi fiatal kopogtatott. Évek óta járnak ide, előző nap is itt voltak, szeretik, drukkolnak, hogy legyen folytatás, mondták.

Tizenhét év, ötezer koncert, több mint száz képzőművészeti kiállítás, és megszámlálhatatlan élmény. Kérdés, lesz-e tovább.

Juhász Tamás
Fotó: Stépán Virág

(Megjelent a 9 magazin 2024. december–januári számában.)