Bátonyi Péter művészettörténészt és Józsa Árpád építészt, helyi lakost, az egykori közszolgálati rádió telephelyének bontás alatt álló épületegyüttese miatt évek óta tiltakozó, Civilek a Palotanegyedért Egyesület képviselőjét kérdezte a Nyócker – civilek a közösségért csoport szervezésében Rózsa Péter újságíró a Mester utcai Pacsiban. A beszélgetés egyik 9. kerületi tanulságaként megállapítható: örülhetünk, hogy leállt az Iparművészeti Múzeum felújítása, mert legalább addig sem rombolják tovább.

A kormányfőtanácsosi pozíciójából kritikus hozzáállása miatt elbocsátott Bátonyi a lapunk által is szemlézett Partizán-interjú után vált ismertté a széles nyilvánosság előtt. Sok szakmai erőfeszítéssel, elkötelezettséggel a háta mögött, szenvtelenül mondta el, hogy a rádió épületének története hogyan illeszkedik a kormány műemlékvédelmi, építészeti, városképi és gazdasági szempontokat semmibe vevő megoldásai sorába. A kormányzat a számára rokonszenves egyházaknak és önkormányzatoknak olyan lehetőséget biztosít, hogy az épített vagyonnal azt kezdhetnek, amit akarnak. Kiderült, korábbi javaslatára a Nemzeti Múzeum kapta volna meg az épületegyüttest, de a múzeum vezetése addig húzta az időt, amíg a katolikus egyház kicsavarta a kezükből a lehetőséget. A Pázmány campusának 25 másik helyet is találhattak volna, de úgy fest, a katolikus egyház szava szent.
A bontásról szólva az előadók elmondták, a tizennégy méter mélyre tervezett épületből már „elengedték” a szpartakiádra is alkalmas föld alatti sportcsarnokot – az 1000 négyzetméteres konditermet azonban nem. Utóbbiról szólva Bátonyi hozzátette, a Nemzeti Bank tetejére is éppen ekkora kellett. A sportcsarnokot pedig a Puskin utca elejére viszik el – ahova korábban az ELTE-nek ígértek építeni –, így azt is a Pázmány kapja.
Ezen a helyszínen a hatalmi arrogancia odáig megy, hogy azokat az épületrészeket is lebontják, amelyek a cél szempontjából hasznosak lehetnének, tehát eszeveszett rombolás vette kezdetét. Ha a szakma érveit a döntéshozók elfogadták volna, a tervezett átalakítások negyed annyiba kerültek volna. Az a szimbolikus érték, hogy ezekben a stúdiókban Kodály, Bartók, vagy Ennio Morricone vette fel a lemezeit, a kutyát sem érdekelte. Költői kérdés, hogy ezzel a pusztító pazarlással ki jár jól? A válasz prózai, természetesen a csókosok zsebét hizlalja ez a megoldás és ez nem csak ebben az esetben működik így. Céljuk, hogy minél előbb visszafordíthatatlan helyzetet idézzenek elő, a tiltakozók pedig minél inkább hangoskodnak, annál jobb.
Ami a műemlékvédelmi szabályozást illeti, itt is különös játszadozás figyelhető meg. A jogszabályok háromféle státuszt ismernek: minél magasabb fokú a védelem, annál kevésbé lehet belepiszkálni az adott épület szerkezetébe. Azért, hogy ezt kijátszhassák, alacsonyabb fokozatúra minősítik a kiszemelt műemléket, (ahogy a Partizán-interjúban elhangzottak szerint a Kilián-laktanya esetében is történt), majd már azt tehetnek vele, amit az érdekeik diktálnak. Így járt sok egyéb mellett a Diósgyőri vár is, amit mára már felismerhetetlenül eltorzított a betonos ráépítés. Elsődleges szempont, hogy alvállalkozók közreműködésével minél több pénzt ki lehessen szivattyúzni az üzletből. Ennek módszere a túlárazás. Kezdetben, ha milliókban számolnak, egy számjegyű összegből kijön a megvalósítás, aztán jönnek az újabb és újabb kormányrendeletek, és mire hármat pislogunk, már tízszer annyiba kerül. Korábban alig akadt pénz a műemlékvédelemre, állagmegóvásra, és az volt talán a jobb korszak, mert nem verték szét, nem belezték ki épített örökségünket, mint most, amikor extra mennyiségű összeg áll a hatalom rendelkezésére. Most sokkal inkább az a baj, ha egy védett épület felújítására, átépítésére jut pénz: minél több pénz van, annál nagyobb kárt lehet okozni a műemlékekben.
A beszélgetésen elhangzott az is, nem egyedi eset, hogy pályázatot nyert magyar építészek helyett „Tóni” külföldi tervező ismerősei dolgozhatnak a nagy állami beruházásokon. Bátonyi kijelentette, a faszádizmust nem műemlékellenesnek, hanem építészetellenesnek tartja. Amikor egy épület busóként magára ölti a homlokzatot, az szemben áll minden építésztörténeti korszak, különösen a modernizmus szemléletével. A modernizmus képviselőinek egyik állítása, hogy az épület külsőjének a belsőjével, továbbá a stiláris és funkcionális jellegének is összhangban kell állnia. Így a vasbeton magra ragasztott régi homlokzat nem építészeti, hanem elvi probléma.
A művészettörténész kis szakmai visszatekintőjében elmondta, a 2014-ben alakult Hauszmann-bizottság titkáraként közelről láthatta a folyamatot: mivel a miniszterelnök a vár épületeinek felújítása, átépítése kapcsán nem azt hallotta, amit szeretett volna, megszüntette ezt a szakmai kontrollt is. Azóta egy kormánybiztos által érvényesíti az akaratát és építészeti ízlését. Bátonyi sajnálkozva tette kerekké a képet: az a pénzszórás, ami például a várban történik, a tényleges műemlékvédelemtől veszi el a pénzt, azoktól az épületektől, amelyek évtizedek óta várnak.
Szabályosan mulatságos a történet, amit Bátonyi a Radetzky-laktanya kapcsán mesélt: az átépítés szakmai szempontjait nem lehetett normál hatósági ügyrendben érvényesíteni, ezért perre vitték, és az ügyféljogra is hivatkozva (amelyek a szomszédokra és civil kezdeményezésekre tipikusan vonatkoznak). Először még megnyerték a pert, majd gyors jogszabály-módosítás történt, és már nem. A bíróság a saját épületének érdekeivel szemben döntött, vélelmezhetően felsőbb nyomásra.
Józsa Árpád is beszélt a törvények változékonyságáról, amit a rádió épületének bontása kapcsán tapasztalt. Elmondása szerint a miniszteri dolgozószobákban a szakmai szempontok süket fülekre találnak, és a végén csak annyit böknek ki válaszul, hogy értsd már meg, odafent így akarják. Nem számít az sem, hogy a klímaválság idején minél több zöld területre lenne szükség, és nem arra, hogy mindent betonnal öntsenek le. Ide tartozik az a tény is, hogy a körúton belüli területen a zöld felületek aránya az egy százalékot sem éri el.
Az Iparművészeti Múzeum leállt felújításáról szólva Bátonyi arról beszélt, hogy az igazgatóváltások után, amióta megvan az örökös igazgató, „felülről – legfelülről” jött az utasítás, hogy a korábbi tervek szerinti modernizáló bővítés márpedig ne legyen. Kitért arra, hogy az épületről minden ok nélkül szedték le a Zsolnay-burkolatokat. Kerámiarestaurátorok szerint egyszerűen lenyúzták az épületet. A felelősök állítása szerint QR-kóddal ellátva, egyesével tárolják őket. A művészettörténész azonban elmondta, ott járva légkalapács hangját hallotta, de meghagyta, lehet, hogy téved, és a burkolatot csipesszel szedték le. Annak, hogy nem kezdték meg az épület felújítását, a beszélgetés során elmondottak fényében kifejezetten örül.
Rózsa Péter a miniszterelnök korábbi nyilatkozatát is felidézte, miszerint „mi magyarok csak akkor maradhatunk meg, ha megéljük és megóvjuk hagyományainkat és értékeinket. A kulturális örökség megóvása, értékeink megőrzése elsődleges feladatunk.”
A helyzet ezzel szemben az, hogy a minden szabályt felülíró állami beruházások, amelyek jelentősen formálják a főváros építészetét, néhány ember, mindenekelőtt a miniszterelnök ízlése vagy gusztusa szerint alakulnak – ami akkor is képtelenül visszás lenne, ha nem olyan hivalkodó ízlése/ízlésük lenne, mint amilyen.
– Proics – Ménes –