Kovászosuborka-szezon, francia fordulat, diplomáciai ámok, a keletnémet Aranyidő és a tamagocsi

2024. július 8. Lapszemle Vélemény

Baranyi Krisztina, Ferencváros újraválasztott polgármestere részt vett az Egyesült Államok nagykövetségének függetlenségnapi (július 4-i) fogadásán a zugligeti rezidencián, ahol David Pressman nagykövettel és Bozóki András politológus professzorral (CEU), volt kulturális miniszterrel fotózkodott. Nem mondhatni, hogy Ferencvárosban dübörögnének az események, az uborka az uborka, még ha a mélyben van is tektonikai mozgolódás. A főpolgármesteri hivatal vezetői tisztségéért a tragikomikus szappanopera folytatódik (erről külön összefoglalóban emlékezünk meg), ellenben Franciaország nem esett el. A magyar ún. diplomácia viszont csúcsra jár. Nem épp mindenki megelégedésére.

Míg Orbán, talán utolsó európai vezetőként, végre eltolta a bringát Kijivig, addig külpolitikai fegyverhordozója és tapsonca, Szijjártó, telefonon egyeztett „személyes jóbarátjával”, Lavrov orosz külügyminiszterrel, megnyugtatni, nincs fordulat, nincs hátrafelé nyilazás. Jelezte is a Kreml szóvivősége – most nem tudom, hogy Peszkov vagy Zaharova, nézzen utána, akit érdekel –, „Moszkva semmilyen fejleményt nem vár a találkozótól”. Ezután Orbán rögtön Moszkvába vágtatott farokfelcsapva, hogy a hazai goebbelsi megafonmédia kikiáltsa békehozónak, még ha egykori, nagyon hajdani szövetségese, Donald Tusk lengyel miniszterelnök döbbenten kérdezte is, „ugye egy vicc a moszkvai út híre?”. Az Európa Tanács elnöke, Charles Michel azzal vádolta a magyar vezetést, hogy „túllépte a soros elnökség mandátumát”, a finn miniszterelnök zavarónak nevezte a látogatást, észt kollégája elhatárolódott – mondhatni tehát, hogy az orosz szoldateszka által leginkább fenyegetett két NATO-ország Finnugor Tanácsa nemet mondott a türk Orbán pattogására. De Joseph Borrell külügyi biztos is nemet mondott, a washingtoni vezetés és az USA budapesti nagykövete is „önérdekről” beszélt. Az EU-t nem, a NATO-vezetést viszont tájékoztatták Orbánék a Putyin-Canossa előtt, és ez csak megerősíti azt a nézetet, hogy az erőt igen, a hivatali packázást viszont nem tiszteli Orbán. Aki most leginkább egyszemélyes „béketeremtő” szeretne lenni – a NER-be ágyazott médiahölgy, Srabski Fruzsina már Béke Nobel-díjat vizionált az orbáni horizontra közösségi médiaoldalán. A moszkvai utat sokáig tagadták, a CEU-öregdiák Kovács Zoltán, a kormányzat nemzetközi médiareferense pittbullkodott egy jóízűt a külföldi sajtó Budapestre érkezett reprezentánsaival, de aztán csak megtörtént a moszkvai út, azonnal elmosva a két nappal korábbi kijivi turné emlékét, és Putyin, a „nagy stratéga és taktikus” direkt úgy fogadta Orbánt, mint aki az EU képviseletében jár ott el. Az újraválasztott bizottsági elnök, Ursula von der Leyen és az EP-elnök, Robert Metsola, kijelentették: Orbán moszkvai útja „masszívan sérti az Unió reputációját”, és, tehetjük hozzá: orosz érdeket szolgál. A 444 címét idézhetjük szokmorúan: „Magyarország mindig a gyilkosok oldalán áll”. Vagy: „barbár a kertben”, „vidra az akváriumban”. Hogy legyen még hab is a tortán, Orbán ezután az azerbajdzsáni Susába reppent, hogy a baltás gyilkos országában a Szovjetunió szétesése óta regnáló KGB-dinasztia jelenlegi tagját, Ilham Alijevet ünnepelje a Türk Tanács ülésén más türkökkel, amiért tavaly a „béketeremtő” Alijevnek sikerült egy újabb háborúban újabb százezernyi örményt – az etiópok mellett a világ egyik legrégebbi keresztény államának lakóit – kiebrudalnia Hegyi-Karabahból.

Rácz András Oroszország-szakértő szerint a múlt hét jól indult Orbán kijevi útjával, de a moszkvai vizittel lényegében tragikomédiába fulladt”. Orbán az Azerbajdzsánba tartó „Hungarian Air Force” repülőgépen adott videóinterjút a svájci Weltwoche főszerkesztőjének, nagyjából Julius Caesar-i attitűddel. Miután végzett a türkökkel – ujgurok nem voltak köztük ez alkalommal sem –, Orbán Viktor „békemissziójának” újabb állomásaként hétfő reggelre Pekingbe érkezett, hogy a Tiltott Városban fontoskodjon Xi Jinping (Hszi Csing-ping) kínai mandarinnal úgy az önfényezés, mint a hamis szerepfelfogás jegyében – az EU soros, fél éves rotációs elnökeként Orbán nem az ötszázmilliós gazdasági óriás (amelyben hazánk a lakosság 2, és az összesített GDP 1 százalékát képviseli), Európa vezetője. Úgy viselkedik, mintha ő lenne Anthony Blinken amerikai külügyminiszter, az ember már várja, hogy elhozza a békét Gázába és Izraelbe is. Egy régi történet jut eszembe, Kéri László politológus sztorija, aki nemzetközi alkotmányjogot is tanított a jelen miniszterelnökének a nyolcvanas évek elején: az amerikai alkotmányról volt szó, benne az elnök szerepéről és arról, hogy amerikai elnök csak Amerikában, amerikai szülőktől született amerikai lehet. Kéri szerint ekkor a kis Orbán Viktornál kis híján eltörött a mécses, időbe telt feldolgoznia, hogy amerikai elnök nem lehet. Van olyan, hogy a megalománia személyiségjegy.

A magyar miniszterelnök szerencsétlensége ebben az önpolírban gazdag időszakban, hogy a francia elnök rávert megint egy erős hosszal. Macron nemcsak olimpiát rendez két hét múlva, de ügyesen kidolgozott taktikával és stratégiával a francia választások második fordulójában a harmadik helyre szorította a szélsőjobboldali Marine Le Pen pártját, amely az első fordulót vitte. Baloldali tömörülés lett az első – itt most nincs tér kitérni a vezető Mélenchon veszélyes szélsőbaloldali-antiszemita nézeteire –, Macron liberális-centrista blokkja a második, a facho (fasiszta) Le Pen követi őket. Csalódás ez a nemzetközi szélsőjobboldal számára, ugyanakkor kétesélyes győzelem lehet Orbánnak: az EP új, Orbánék által alapított Patrióták frakciójához csatlakozhat Marine Le Pen a maga harminc EP-képviselőjével, amitől a harmadik legnagyobb EP-frakció lehet a Patrióták, viszont kérdéses, hogy a frakción belül tíz horthysta fideszes mire megy harminc pétainista (Pétain tábornok, a háború alatti náci-kollaboráns Vichy-kormány vezetője) franciával belső konfliktus esetén. Merthogy miután Georgia Meloni olasz miniszterelnök, az ECR frakció kikosarazta a bebocsátásért kuncsorgó Orbánt, az Patrióták Európáért néven alapított saját frakciót osztrák és cseh szélsőséges társpártok kartársaival, amelyekhez azóta újabb – a spanyol VOX-ot leszámítva viszonylag kicsi – nyugati oroszbarát, extrémjobbos szerveződések is csatlakoztak, tehát megvan a hétországos lehetőség az EP-frakció megalakítására. Ez jó hír Orbán Viktornak, de rossz hír Európának és a világnak. Jellemző, hogy az oroszbarátság miatt még a korábbi szoros szövetséges, a lengyel Kaczyński-párt sem csatlakozott, a német szélpárt AfD is csak messziről figyel, ahogy az olasz Salvini Ligája is, bár az utóbbi a hírek szerint egyre erősebben fontolgat.

Az uborkára tekintettel engedtessék meg, hogy felhívjam a figyelmet egy új Netflix-sorozatra, a Kleo című német alkotásra. 1987–90-ben járunk, az NDK-ban, Nyugat-Berlinben, Mallorcán és Chilében, a címszereplő egy Stasi-szuperhősnő, a rettegett keletnémet titkosszolgálat bérgyilkosa. A Julle Haase által megformált Kleo azonban nem egy Eva Green – a Vesper Lynd nevű Bond-girl a Casino Royale c. Daniel Craig-filmből – a maga adottságaival, hanem egy mackónadrágos, flórzoknis Mata Hari, nyugat-berlini merénylettel a helyi CIA-rezidentúra vezetője (később kiderül: diverzáns Stasi-ügynök) ellen, előkerül egy támadás Ronald Reagan ellen, a BND (Bundesnachrichtendienst – a [nyugat]német hírszerzés és elhárítás), a Fal omlása után fegyverekkel seftelő szovjet katonák, expresszionista DDR-tapéták, balfasz nyugati rendőr, KGB, az induló Berghain, a Tachales és az egyesült Berlin technoszcénája, miegyéb. Erich Mielke volt endékás nemzetbiztonsági miniszter tíz évvel korábbra rendezett halála Hohenschönhausen (a Stasi-központ) börtönkórházában, Margot Honecker is fontos szerepet kap – róla tudjuk, hogy, miként hitvese, Erich, az NDK volt első embere is, chilei száműzetésben találkozott teremtőjével. Még a hidegháború vége utáni eseménysor idején is működő védett Stasi-ház Kazahsztánban, némi Good Bye, Lenin!-hangulat (ebben a 21 év előtti filmben ismerhettük meg napjaink vezető német férfiszínészét, Daniel Brühlt), dübörög a ká-német nosztalgia, a mai német széljobb (AfD) bázisa. Amiért az egésszel idehozakodom, az a történetvezetési és dramaturgiai komparatisztika kényszere, nem csak a fehér zoknik, makkos cipők és a felgyűrt ujjú öltönyzakók hasonlósága. Volt egy magyar sorozat, az Aranyélet, Thuróczy Szabolccsal, Ónodi Eszterrel és Anger Zsolttal, amelynek a mai maffiózós részei nem is voltak rosszak, de a rendszerváltás hajnalára visszatekintő részek primitívre sikeredtek; vagy ott volt A besúgó c. nettó történelemhamisítás, amelynek forgatókönyvét mintha maga Schmidt Mária írta volna. Ami a magyar közelítésekből hiányzott, szemben a némettel – amelyben az egykori titkos ügyekkel való ironikus játék alap –, az a sokat emlegetett virtus. Ami kerüli a belemenést, a hatalmi háttér felrajzolásának kísérletét, és nem úgy hazug és béna, mint a Blokád c. mozifilm. Persze a Kleo is csak egy streamingsorozat, de a kor és az egykori NDK szerelmeseinek szórakoztató, bár a végére a stilizáló vulgárpszichologizálás és a grand guignol örvényébe fullad.

Ha már uborkaszezon: ebben a mostaniban azért Orbán Viktor a kovász. A kovászról (románul: plămădeală) pedig az általam Kolozsvárott töltött covid idején megtudtuk – hiszen akkor mindenki otthoni kenyér előállításával ügyeskedett –, hogy az korunk tamagocsija. A tamagocsi az ezredforduló japán elmebaja, mint egy időréteggel később a pokémonvadászat, amit folyamatosan etetni kell, csakúgy, mint a kovászt, mert mindig falni akar.

– vba –