Mire tanít az elmúlt hétvége?

Mi történt most március 15-én, milyen erővonalak látszanak domborodni? Leszűrhető-e hosszabb távú tanulság az eseménysorból? 

Hogy mekkora az állampárti córesz, azt elsősorban Orbán Viktor budapesti visszatérte jelzi. Tavaly Kiskőrösre ment, azt még nagyjából lehetett is érteni – Petőfi bicentenárium –, bár a rég beharangozott Rákay-mozgóképet nem sikerült erre a dátumra elkészíteni –, de előtte azt senki nem fejthette meg, hogy miért is ment Kaposvárra vagy Zalaegerszegre, tökmindegy, csak minél messzebb. Most visszajött, mert kockázat ide vagy oda (kifütyülhetik), meg kellett mutatnia apollói alkatát a múzeumlépcsőn, mert erősíteni kellett a zászló–táboron. Komolyabb beengedőrendszer volt, mint a stadionokban, Puzsér mozgalma is csak a Kálvin téri kordonig jutott a muszkavezetést bíráló molinójával. A Tanítanék Mozgalom Törley Katalin vezette brigádja viszont bejutott, fényvisszaverő felületekkel próbálták meg szembesíteni a kormányt saját magával, de nem jártak jól, mert némi lökdösődés után már zászlóbottal koppintottak a fejükre, az pedig, hogy a Kölcsey gimnázium volt franciatanárát, a Kutyapárt EP-választási listájának második, jó eséllyel bejutó helyezettjét lekurvázták, a szokásos üzletmenet (business as usual), valamint hab a tortán (cherry on the top). Orbán Viktor politizálását több mint harmincöt éve a vabank jellemzi, a dafke, a cumtrucc, a beláthatatlan következményekkel dacolás. Valamint kuruc ő, de inkább a szónak a „prostituált” értelmében. Valójában az idén mindent feltett egy lapra: szélsőjobboldali áttörésre az EP-választáson és Trump győzelmére novemberben. Ha ezek közül csak az egyik nem jön be, akkor tényleg el kell gondolkoznia, hogy hol is töltené az öregkorát. 19-re lapot húzni, hisz már többször bejött: most nem azzal állt elő, mint elődei, hogy „megállj, megállj, kutya Szerbia” meg hogy „fel, Belgrádra”, nem, ő most azt mondta, 1848–49-es keretbe helyezve mondandóját: „nem állhatunk meg Schwechatnál” és „fel, Brüsszelre!”, „el kell foglalnunk Brüsszelt” – az összes ereszcsatornájával együtt, tenném hozzá. A mondottakhoz a lelkesen üvöltő tömegnek nem árt tudnia, hogy Magyarország az EU összesített GDP-jének kb. 1%-át, népességének 2%-át adja. Kéri László politológus régi anekdotáját idézi a múzeumi hübrisz: Orbán volt tanára szokta mesélgetni, hogy valamilyen alkotmányjogi szemináriumon előkerült a kérdés, ki lehet amerikai elnök, és amikor a 21 éves joghallgató megtudta, hogy csak „amerikai szülőktől Amerikában született személy lehet”, akkor könnybe lábadt a szeme, és majdnem eltörött a mécses. És van egy másik történet is, a ká-európai rendszerváltások talán leglegendásabb figurája, Václav Havel cseh(-szlovák) elnök egy találkozásuk után valahol azt mondta, hogy ez az ember tönkreteheti Európát. Hát ez most nyilvánvaló lett. Mint a mentális kívánnivaló is.

A Kutyapárt tüntetéséről beszámoltunk itt, csakúgy, mint Karácsony Gergely főpolgármester tömegtüntetéséről. Olvashattuk azt is, hogy az MSZP rendezvénye érdeklődés híján úgyszólván elmaradt – Kunhalmi Ágnes, amikor látta, hogy csak sajtómunkások érkeztek, fejhangon azt visítozta állítólag, hogy „ez csak a sajtótájékoztató, ez csak a sajtótájékoztató”. A DK-, LMP-, Momentum-megemlékezések nem ugrották meg az ingerküszöböt, tájékoztatás is alig volt róluk, úgy futottak át a szervezeten, a társadalmi kapillaritáson, mint egy könnyű diaré. Ezt most nem is tárgyaznám tovább, ráfordulnék a Lisan al-Gaib problémára. A Dűne 2 c., most kurrens játékfilm szerint Lisan al-Gaib a sivataglakó fremenek Jézus Krisztusa, az űrtuaregek messiása, akitől, csodavárón, sanyarú sorsuk jobbra fordulását remélik. Az ember, a fremen, az érző android és a replikáns már csak ilyen: remél. Valamint az hal meg utoljára! 

De az ember, a fremen stb… nemcsak remél, de igényli, vágyja is az újat. Elunja a régit, depláne, ha az sokadszorra is böszmeségével tüntet. Mindenki látott már tüntit, közpolitikai célú társas együttlétet lézengő emberekkel, kultúrprogival, énekeslánnyal, unalomba fulladással. Vágyják az emberek az újat, a megváltót, a Lisan al-Gaibot. Korunk lecserélte az értelmiséget a popkulturális celebekre, Amerikában ma Taylor Swift befolyásosabb, mint mondjuk Susan Sontag lenne, ha még élne. Az emberek politikai establishmentet, berendezkedést, rezsimet látnak, és – legalábbis a lakosság egy hányada – valami újat részesítene előnyben a régi biztonságával szemben. Nálunk ez úgy néz ki, hogy a változtatni óhajtó emberek egy része egykutyának látja Orbán és Semjén bromance-át az ellenzék dandárjával, újat keres. Lásd „influenszertüntetés” – ma már 150 ezres részvételt szokás mondani –, szigorúan pártmentes, szigorúan single issue (egy témájú) tüntike volt, pedofíliáról, gyermekvédelemről és államfői kegyelemről szólt. (Én is hiányoltam a téren, hogy még zárásként sem esett szó Navalnijról, pedig aznap ért véget, sajnos sikerrel, a hosszú gyilkolási folyamat, és senki nem szólt róla, senki nem mondta, „hé, srácok, itt az orosz követség pár sarokra, let’s make some noise”.) Próbálták a rezsimpropagandában diszkvalifikálni az „influenszertüntetést” azzal, hogy az emberek Azariah-koncertnek hitték a tüntit. Egyébként nem látom be, miért gáz az, ha popkulturális ikonok közéleti szerepvállalásként népszerűsítenek vagy kritizálnak közéleti dolgokat. Máshová írtam posztot arról, hogy Trump egyik legerősebb ellenfele a már említett Taylor Swift, az all American görl, az ipari Közép-Nyugat és a Dél határvidékéről, aki meg tudja szólítani Mid-Americát, és ha elmegy október-novemberben egy pár billegő helyre koncertezni, az nagyon rossz lesz Trumpnak. Hasonlót a magyar pop is tud – Azariah mellett Krúbi vagy a Carson Coma is rendszerkritikus –, de ebbe a sorba tartozik Magyar Péter is. Ő nem zenész és nem pop, és ahogy a tüntetéséről szóló tudósításunkban írtuk, még nem világos: „egy Fidesz-Pozsgay ő vagy új Márki-Zay? Esetleg küldött ember?”. De az Andrássy út népe Lisan al-Gaibnak látta, mert annak akarta látni zavarba ejtő múltja ellenére, mert az Andrássy út népe is olyan, mint az emberek többsége, vagy a fremenek, érző androidok, replikánsok: remél.

– vba –

Fotó: Stépán Virág