„Legyenek jobban jelen a saját életükben” – a Konkáv közösségi tér alapítói az elhanyagolt gyerekekről

Móka Piroskával és Varga Dániellel arról beszélgettünk, miért és hogyan hozták létre Ferencvárosban a Konkávot, melyek a szociális ellátórendszer problémái, mi lenne a kiút és mi köze mindennek a drogprevencióhoz.

Kilenconline: Miért kezdtek ilyen közösségi formában dolgozni? Miért maradtak ennél?

Móka Piroska: Fiatalokkal kezdtem el foglalkozni, azt vettem észre, hogy ezt élvezem a legjobban. Nagyon örültem volna én is gyerekkoromban, ha van valami ilyen hely. Tök jó dolog közösséghez tartozni, és mindig vannak új motivációk. Szeretem ezt a közösséget, befogadtak. Amikor abbahagynám, mert már nagyon nehéz, mert kevés pénz van, akkor azt látom, hogy ömlenek be az emberek, szeretik, hasznos és értékes ez a hely.

Varga Dániel: Körülbelül húsz évvel ezelőtt kezdtem el önkénteskedni a Kék Pontnál, ami az akkori munkámból elvitt a segítés irányába. Sokáig drogprevencióval, addiktológiával foglalkoztam, aztán Piroska mellett kóstoltam bele az ifjúságsegítésbe. 2017-ben a Köki terminálon voltunk a drogprevenciós kiállításunkkal, és feltűnt az iskolaidőben is ott lógó gyerekek nagy száma. Jó szocmunkásként persze rögtön felvettük velük a kapcsolatot, és pár hét múlva már egy rögtönzött közösségi teret üzemeltettünk a pláza egy másik szabad üzlethelyiségében. Ez volt az az ötlet – a drogprevenciós kiállítás és egy közösségi tér összekapcsolása –, amit aztán tovább hoztunk magunkkal Ferencvárosba, ebből lett végül a Konkáv közösségi tér 2018 tavaszán. Hetedik éve itt vagyunk, és nagyon szeretjük, minden nehézségünk ellenére remekül érezzük magunkat. Ez máig egy nagyon élő dolog, képes újra meg újra megújulni, igazodni a változó igényekhez és lehetőségekhez. A gyerekeknek és nekünk is fontos, a közösségért működtetjük, amelynek mi is a részei vagyunk.

(Az interjú a kép után folytatódik.)

Kilenconline: Ugyanakkor szakemberek is, a közösségi működésben alakítják a kereteket, viselik a folyamatokért a felelősséget. Leginkább nehéz körülmények közt élő fiatalok járnak ide. Meddig mennek el velük, mennyire „avatkoznak” az életükbe?

MP: Ez attól függ, hogy kiről van szó, milyen kapcsolat épült ki az illetővel. Van, akivel annyira közvetlen, hogy ha, mondjuk, nem jön el egy korrepetálásra, akkor elmegyek hozzájuk, és megkérdezem: nem akarsz jönni? De ez nem minden kapcsolatba fér bele. Ugyanakkor mindig kérdés ez, és a stáb mindig újra meg is fogalmazza magának. Négyen vagyunk, akik leginkább a gyerekek ügyeivel foglalkozunk.

VD: Ennek a helynek a különlegessége a státuszából fakad – mi a rendszeren kívül vagyunk: nem vagyunk szerves részei a szociális ellátórendszernek, hanem független civil szervezetként problémákra vagy jelenségekre tudunk egyedien, rugalmasan reagálni, hiszen minket nem kötnek ezeknek a rendszereknek az amúgy nagyon fontos szabályai. Gyakran azáltal bővül a szolgáltatásunk, hogy látunk jönni egy újabb problémát, amelyre kitalálunk valamit. Mi egy pici dolog vagyunk, ami óriási mozgásteret biztosít, ami lehetőség és felelősség is, folyamatosan új kihívásokkal.

Kilenconline: Milyen kapcsolatban vannak az intézményrendszerrel, az iskolákkal, a Feszgyivel?

MP: Jól működő kapcsolataink vannak, enélkül nem is tudnánk dolgozni. A H52-vel, ami a Feszgyihez tartozik, nagyon szoros az együttműködésünk, illetve családsegítőkkel, esetmenedzserekkel is kölcsönösen tartjuk a kapcsolatot. Meghívnak minket esetkonferenciákra, és iskolai szociális munkásokkal is sikerült már kiépíteni mindezt. A jó együttműködés alapja a H52-vel való nagyon szoros viszony – Bázsa-Mosó László és csapata a kezdetektől fogva sokat segített nekünk, velük folyamatosan összedolgozunk.

Kilenconline: Milyen céljaik vannak?

MP: Leginkább kicsik. Hogy minél több gyerek eljusson valamilyen suliba, és szerezzen valamilyen végzettséget. Vagy például nemrég támogatást nyertünk a Közös Értékeink Programon, ami által érvényes ismereteket szerezhetnek az emberi jogokról, az állampolgári ismeretekről. A cél az, hogy jobban jelen legyenek a saját életükben. Ehhez az kell, hogy figyelmet kapjanak, biztonságban, szeretetben, ami ott kezdődik, hogy le tudjanak ülni olyan két négyzetméteren, ahol nem zavarja őket senki. Nekünk sokszor azokat az alapfunkciókat kell megadnunk ezeknek a gyerekeknek, amelyek a rendszerből egyszerűen hiányoznak.

(Az interjú a kép után folytatódik.)

Kilenconline: Nyilván találkoznak szerhasználókkal is.

VD: Van egy érdekes jelenség: hozzánk azok a gyerekek nem jönnek be, akiket ez jobban érint. Akik elkezdenek „használni”, egyre ritkábban jönnek, aztán legtöbbször teljesen el is tűnnek.

Kilenconline: Miért?

VD: Biztosan részben a szigorú határaink miatt, nálunk a szerhasználat nagyon nincs tolerálva. De talán azért is, mert lehet, hogy nehéz ezt előttünk felvállalni. Hogy évekig jártak ide, velünk nőttek fel, mindent megbeszéltünk, aztán egyszer csak „ez lett”. Persze próbálkoztunk, amikor a drog miatt eltűnt innen valaki, utánamentünk, de a szerhasználat, pláne ebben a korban, sokkal erősebb. Persze fontos hozzátennünk, hogy sokszor ezek a gyerekek nem az örömszerzés miatt, hanem azért drogoznak, mert nagyon nem jó otthon, az iskolában – az életben.

Kilenconline: Értük mit lehetne tenni?

VD: Önteni a pénzt a rendszerbe, az ellátásokba.

Kilenconline: Mi történne azáltal?

VD: Sok szociális munkás lenne, sok egyéni esetkezelés. Például egy zajos családi konfliktusnál rendőr és szociális munkás együtt mennének ki. A szociális munkásnak ugyanis van ismerete, érvkészlete, ezért képes kellő finomsággal, érzékenységgel menteni a menthetőt.

Kilenconline: Mi történhetne, ha az állam hajlandó lenne erre kellő erőforrást fordítani?

VD: Mindenekelőtt kiterjedt ösztöndíjrendszer kell, hogy oda lehessen adni a gyerekeknek a pénzt csak azért, hogy bemenjenek az iskolába. Ezt ki kell egészíteni mentorációval, a szülőkkel is foglalkozva. A szakiskolákban már van ösztöndíj, ezt kellene továbbfejleszteni, kiegészíteni. Nagyon fontos lenne, hogy már általános iskolásoknak is elérhető legyen ez a típusú támogatás, illetve az, hogy a gimnáziumokban továbbtanuló hátrányos helyzetű gyerekek is részesülhessenek belőle. A családi balhékban közbelépők fölajánlhatnák, hogy az érintettek mehessenek pszichológushoz. Ha pedig a gyereket muszáj leválasztani arról a helyzetről, akkor mehetne olyan átmeneti otthonba, ahol minden támogatást megkap. Rengeteg programnak kellene lennie, minden helyzetre. Fontos lenne foglalkozni a kisgyerekek iskola utáni felügyeletével is. Ez a feladat ugyanis sokszor hárul a nagyobb testvérekre, akik így túl hamar nőnek fel, kerülnek távol az oktatástól, felnőtt szerepbe.

(Az interjú a kép után folytatódik.)

Kilenconline: Miként néz ki mindez Ferencvárosban?

VD: A kerületben a lehetőségekhez mérten jól működő szociális rendszer van, amit az önkormányzat visz, illetve vannak a Klebelsberg Központ és az egyházak által működtetett és felügyelt iskolák. A két rendszer hivatalosan csak egyetlen pontban találkozik egymással: az iskolai szociális segítők által. Elengedhetetlen lenne az együttműködést továbbfejleszteni, hogy a gyerekekkel foglalkozó szakemberek összehangoltan tudjanak dolgozni. A közoktatás és a szociális ellátórendszer hatékony összedolgozása akár már a mostani erőforrásokkal is jelentős eredményeket érhetne el. Sokkal több iskolai szociális munkást kellene bevonni az iskolákba – most kb. ezer diákra jut egy. Bízzunk benne, hogy a területért felelős politikusok is inkább az együttműködést tartják fontosnak, és ebbe fektetik az energiájukat, függetlenül attól, hogy az iskolák kinek a hatáskörébe tartoznak. A gyerekeket, a felnövekvő generációt a hatalmi szempont egyáltalán nem érdekli. Ők csak azt szeretnék, hogy támogató, a hátrányokat leküzdeni segítő világban próbálhassanak előrébb jutni. És ez mindannyiunk érdeke.

Proics Lilla

Fotók: Stépán Virág

A címlapfotón Varga Dániel és Móka Piroska