Molnár Ferenc világhírű regényében a Pál utcai fiúk a ferencvárosi dohánygyár ablakának párkányán lerakódott dohányport szippantják fel tubák gyanánt. Szinte csak ennyi maradt a valahai gyárból. Ez a tubáknyi regényszöveg.
Annak a bizonyos dohánygyárnak, amelyben Nemecsekék tubákot, más néven burnótot szippantottak, ma már csak a Kinizsi utca felőli szárnya áll. S remélhetőleg meg is marad még sokáig, hiszen része lesz a Károli Gáspár Református Egyetem ide tervezett kampuszának, amely 62,5 milliárd forintból épül fel.
Ennyi pénzt természetesen elképzelni sem tudunk. De a fantáziánk ahhoz azért eléggé jó kondícióban van, hogy elképzelhessük, milyen élet folyhatott itt a XIX. század második felében: olyan nagy munkásélet, amilyennek ma már híre-hamva sincs. Látjuk hát a német ajkú franzstadti proletárokat a Köztelek és Kinizsi utca köveit róni: mennek a gyárba, a régi laktanyából kialakított császári és királyi kincstári dohánygyárba. Boldog békeidők. A munkásoknak nyaranta másfél órás ebédidő jár, olyankor ellepik a gyár udvarát (a mai Markusovszky teret), pokrócot terítenek a földre, és ebédelnek. Közben tán kommunista irodalmat is fogyasztanak. Esetleg még burnótot, amit szívesen kipróbálnánk, de sajnos még a Monarchia idejében betiltották.
A ferencvárosi dohánygyárban az 1850-es években indult meg a termelés, és 1884-ben épült meg az említett Kinizsi utcai szárny Berczik Gyula tervei szerint. Nemcsak cigaretta készült itt, meg tubák, hanem szivar is, elegáns és drága holmi. Úgyhogy nagyvilági szivarfüst lengte be a k. und k. korabeli Franzstadt utcáit, és szüntelen kocsizörgés verte fel a csendet. Éjjel-nappal nagy volt a lovaskocsi-forgalom: kocsin jött az alapanyag, és kocsin távozott a késztermék – s még a lovak végterméke sem veszett kárba. A lócitromot a k. und k. munkások összegyűjtötték, hogy feljavítsák vele a gyárudvar soványka földjét, hátha nagyra nő majd ott a vörös (!) rózsa. Na tessék, képzeletünk annyira szárnyal, hogy a dohányfüst már el is keveredett a lószar és a rózsaszirom illatával.
Nem csoda, hogy ennek a szagos-hangos gyárnak kitették innen a szűrét. De ehhez az is kellett, hogy előtte leégjen. 1904 augusztusában csaptak fel a lángok, három hónappal Jókai Mór halála után. Ami most csak azért jutott szárnyaló eszünkbe, mert bizony Jókai-regénybe illik ez a tüzes-füstös jelenet. Elvégre egy dohánygyár drámaian stílusos vesztét vajon mi más okozhatja, mint a tűz? Így volt ez megírva a sors könyvében.
A Vasárnapi Újságban pedig az, hogy „a Kinizsi utcai épület volt az anyagszertár is, s abban az ország huszonnégy dohánygyára és harminczkét dohánybeváltó-hivatala számára van raktáron a sok enyv és mindenféle holmi (…). Az alsó részekből még sok dohányt, szivart kimentettek; még többet kidobáltak az udvarra és utczára, ahol aztán a víz összeáztatta. Az épületnek egyharmada égett el, egészen le a pinczeboltozatig.”
Nem lehetett megmenteni a gyárat, amely a „sárga port” termelte Nemecsekék orrának csiklandozására: 1911-ben az egész elavult kócerájt átköltöztették Lágymányosra. A Kinizsi utcai szárny a következő évtizedekben dohányraktárként működött, majd a Kaltenberg söröző vette birtokba – nekünk már nem tubáklelőhely ez, hanem „a Kaltenberg”. Az eljövendő nemzedékeknek meg söröző sem, hanem kampusz, hiszen, mint említettük feljebb, református egyetemvárost terveznek ide. S hogy milyen illata lesz, azt nem tudjuk, mindenesetre tubák, lócitrom kizárva. De rózsa hátha nő majd. Vörös!
Kácsor Zsolt
Fotó: Stépán Virág
(Megjelent a 9 magazin 2025. márciusi számában.)
