Egy éve tűnt fel a magyar égen Magyar Péter; immáron és kisvártatva és lassan már egy hónapja Donald Trump az Egyesült Államok elnöke; változó világunk vékony jegén korcsolyázik a hideg ismeretlenbe emberiségünk, „világrendszerváltás van”, lejt törzsi táncot fején idült vigyorral Orbán Viktor, de neki mostanában nemigen jön be a táltos-sámáni jövendölés; ugyanakkor nagy a baj.
(beef) Írásos működésem ismerői évtizedek óta emlegetik a szlenghez való szenvedélyes viszonyulásomat. Mivel a nyelvet organikusan fejlődő, magától bontakozó, bimbózó biológiai entitásnak gondolom, azt is tudni vélem, hogy korát roppant jellemzi az éppen használt szleng. Ha például valaki most megmondja nekem – az általam szerzett Kolorádó Kid c. kötet appendixe, a „magyar–magyar szótár” felütése nélkül – a „taccsmokkás csingáló” kifejezés mai értelmét, annak, Hunczuth Garaczi László után szabadon, fizetek egy Melba kockát. A 2020-as évek – honnan máshonnan? – nem németből, jiddisből, szlovákból, oroszból, lováriból és egyéb cigányból, hanem az angolból veszi jövevényszavainkat. Cringe, challenge, incumbent, beef, mondhatnám napestig. Utóbbi a professzionális ökölvívásból, egyéb küzdősportokból, ketrecharcból és pankrációból ismert jelenet a mérkőzés előtt, amikor a két tetovált tagbaszakadt fojtott hangon nagyjából olyasmiket sercint fogának kerítése mögül az előtte állónak, hogy „megbaszom az anyádat a halott apád hátán!”, és olyan arcot igyekszik vágni, mintha egyszerre lenne Belzebub, Lucifer és Mefisztofelész, valamint egy kiskorában hamisra vert kuvasz rideg tartású tanyaudvaron némi komodói sárkányos beütéssel. Na ez a boksz előtti beef.
Aki a Partizán egy évvel ezelőtti Magyar Péter-interjúja után nosztalgikus bébisündisznó-simogatót, a meggyízű vattacukor közös szopogatását várta, madárdalt és óvodai kóruscukiságot, annak keserűen csalódnia kellett: beefet kapott. Bár összeöltöztek, de mindkét szereplőt feszültség feszélyezte, dafke és cumtrucc volt a hangulat. Gulyás Márton nem father of invention önvállveregető édesapaként érkezett, hanem a baloldali aktivista helyett ezúttal a kérlelhetetlen és elfogulatlan kérdező szerepét osztotta magára, míg Magyar Péteren nehéz volt nem látni, hogy érkezését egyfajta elősértettségi állapot árnyékolta. Előre dőlő felsőtesttel vágták egymás szemébe kérdéseiket és válaszaikat, a férfitesteket elválasztó, kis termetű, fehér inges, csokornyakkendős referee pedig eltűnt a stúdióhomályban. A beef paroxizmusig fokozása kérdezett bennfentes részvénykereskedésének kérdése körül csomósodott, amire az időfaktor-intermezzó kínos elnyújtása volt a válasz. Magyar Péter – korszerűen – megtakarításai egy részét részvényekben tartja, amivel nincs baj. Baj akkor lenne, ha részvényárfolyamokat befolyásoló tényezőkről előzetes tudása lenne, és e tudás birtokában shortolna, titkosan tudott nagy hozamokra lenne különleges rálátása, amit használna. Magyar ezt tagadja, és nincs bizonyíték ellene. Nem minden részvénytulajdonos folytat bennfentes kereskedést, ahogy nem minden katolikus pap pedofil, vagy nem minden fideszes titkos homoszexuális.
Magyar Péter a hétvégén tartotta a Tisza Párt eddigi legnagyobb programcentrikus rendezvényét a Hungexpo csarnokában, és bár az én ízlésemnek sok volt a pátosz, nem tűnt inkompetensnek. Az agráriumhoz kapcsolódó részt figyeltem élőben, olyan téma, amihez kicsit sem értek, tehát jó színvonalúnak láttam. Emlegették később a volt honvéd vezérkari főnök, Ruszin-Szendi Romulusz – akit átláthatatlan okból oustoltak a hadsereg éléről – és az olimpikon Kulcsár Krisztián NOB-elnök felbukkanását mint a régen várt „elkezdtek átszivárogni a másodvonalas fidesznyikek a tiszásokhoz” fejlemény első komolyabb jeleit. Az örök elégedetlen rosszcsont – maga is kiugrott fideszes –, Hadházy Ákos rögtön a badmouthing élére állt: „A független parlamenti képviselő szerint Ruszin-Szendi személyében egy többszörösen korrumpálódott fideszes csúcsvezető csatlakozott a Tiszához. Ruszin-Szendi kirúgása után is taníthatott a kormány által fenntartott Nemzeti Közszolgálati Egyetemen. Emellett Fidesz-közeli csatornákon is feltűnt, ahol Hadházy szerint »mocskos, fideszes/orosz háborús narratívát« terjesztett. Hadházy bejegyzésére kommentben reagált Magyar Péter. A Tisza elnöke azt írta, hogy a vádak nagy részét cáfolni sem érdemes. Szerinte Hadházynak fogalma sincs, miért kellett távoznia Ruszin-Szendinek a vezérkar éléről, mint ahogy arról sem, kik döntenek a honvédségi beszerzésekről.” (444)
Persze Gyurcsány Ferenc sem bírt nem megnyilatkozni a hétvégén: „Mostanában mintha kisebbségben lennénk” – állapította meg a csak reá oly jellemző elmeéllel a Demokratikus Koalíciós esze és feje. Az irodalmi allúziókra mindig kész, mélymagas műveltségű pártelnök ekként kezdi közösségimédia-bejegyzését: „Üsd a pártot, ne siránkozz? Az Orbánnal szembenálló baloldali, zöld, liberális elit egy része – de egy ennél szélesebb választói kör is – egész egyszerűen megveti a pártokat. Elsősorban a hozzájuk közelebb állókat. Hangadóik fennhéjazó lenézéssel tekintenek a pártpolitikára és a pártpolitikusokra. Természetszerűen és megkérdőjelezhetetlenül különbnek tartják önmagukat azoknál. Hogy aztán hogy a fennállóval szembeni megvetésüket, ugyanakkor tagadhatatlan közéleti érdeklődésüket, szenvedélyület összefésüljék, a létező pártokkal szemben fellépő, azok ellen szerveződő bármelyik új párt támogatását tartják az egyetlen politikailag és erkölcsileg helyes magatartásnak. »A többiek, a régiek miért nem adják már fel!?« – kérdezik, de még inkább követelik. Ha már választani kell, akkor legszívesebben olyan újonnan felbukkanó vezetőt támogatnak, aki messziről, jó esetben a kormányoldalról jött, vagy ha lehet, egyenesen a politikán kívülről érkezett. (…) Sokan, dermesztően sokan nem tudnak, vagy csak nem akarnak szembenézni azzal, hogy őszinte, nemzetféltő jószándékuk vezette lelkesültségük a demokratikus rendszer kívánatos korrekciója helyett annak végleges lerombolásához nyit utat. Nem csak a szerelem tudja vakká tenni az embert. Hiszen, miként látjuk, a hosszú csalódás okozta kiábrándultság, a düh, a tehetetlenség átélt fogsága is végzetesen rombolhatja a racionális mérlegelést, döntést. Ezek mind mentő körülmények. De nem felmentő okok. Mi a DK-ban nem ilyenek vagyunk. Mi továbbra is hiszünk a demokratikus parlamentarizmusban, az alkotmányos demokráciában. És ezt képviseljük. Megingás nélkül. Igaz, mostanában mintha kisebbségben lennénk.” A költő, krimiszerző és forradalmár egykori KISZ-führer a nagy ráébredések – noha nem az ehhez köthető cselekvések – korát éli, addig a felismerésig még nem jutott el, hogy 2006 óta ő az orbáni bot az országos kerék küllői között. Közvéleménykutatási adatokat böngészve, számot vetve politikai múlttal, jelennel, lehetséges jövendővel, arra kell gondolnunk, hogy alteregója, Kate Vargha krimiírói munkásságát kellene folytatnia a következő évtizedekben – hiszen megjelent bűnügyi regénye, A kereszt halála, és kritikusa, Váncsa tanár úr (ÉS) állítása szerint nem full bullshit. Megírhatná A sarló&kalapács halála, A horogkereszt halála, A narancs halála és az Egy DeKa jófejség halála c. bestsellerjeit – melyek főhősét, Sherlock Holmes-át, Hercule Poirot-ját, Miss Marple-jét, vagy akár Sam Spade-jét, Philip Marlowe-ját, Harry Hole-ját hívhatnák mondjuk François Gyurcsánynak, a francia Tengeri-Alpok megye (rendszám: 06; Alpes-Maritimes, région: Provence-Alpes-Côte d’Azur) elegáns és kifinomult aranyifjának. A fikció az fikció, akkor dögös, ha nagyot mer álmodni!
(szuverén magyar és a német küldetés) Most képzeljük el fordítva! A SzuverenitásÁllamvédelmi Hatóság vezetőjét, a kis Lánczit velőtrázó visongás közben, hogy Magyar Pétert (mondjuk) meghívják Berlinbe, Varsóba, Párizsba, Rómába (mondjuk) – ne adj’ isten: Chișinăuba vagy Tiranába (mondjuk) – a magyarországi választások előtt egy héttel, hogy pozitíve nyilatkozgathasson az általa elképzelt Magyarországról és a patás ördöggel (Donald Tusk – mondjuk) közös jövőt álmodjon a szivárvány íve fölé? Nagyjából így tettek a „bátorak”, Orbán és kondája a héten: Alice Weidel, a szélsőjobbos német AfD vezetője tett eleget a magyar kormányfő meghívásának.
1989 szeptembere óta az akkor még szűk, majd egy éven belül kibővült szövetségi köztársaság hazánk legfontosabb partnere lett, már csak gazdaságilag is. Helmut Kohl, Hans-Dietrich Genscher, az akkori kormánypárt (CDU) vezetői szívük belsejébe zárták országunkat, és a liberális párt (FPD) elnöke, Otto Graf Lambsdorff úgyszólván fiaként tekintett Orbánra. Idők múltak, az utolsó jelentékeny kancellár (Angela Merkel) viszonya már rétegeltebb volt hazánkkal, s amióta a Fidesz–Kereszténydemokrata Narodnyik Pártot kizárták az EPP-ből – Európai Néppárt, amelyben a német CDU szellenti a délnyugati passzátot –, a viszony csak romlik. Németországban mintha nem omlott volna Fal: az egykori NDK területén egy neonáci hangulatú párt, az AfD az erőnyerő – vele eddig innen csak a Mi Hazánk barátkozott. És most Orbán lett az első európai miniszterelnök, aki fogadta a vezetőjét, az egyébként nyugatnémet (Gütersloh) születésű Alice Weidelt. Weidel asszony egyébként olyan nyugati széljobber vezető, mint a 2000-es évek elején Pim Fortuyn Hollandiában, a holland náci párt alelnöke egy shvartzer politikus volt a Zöld-foki-szigetekről, és a homoszexuális, Truman Capote-klón pártvezetőt egy radikális állatvédő mészárolta le egy ponton henteskéssel a hivalkodóan viselt eredeti csincsillabundája miatt. Weidel asszony életének párja egy szingaléz hölgy a festői szépségű Ceylonról, két örökbe fogadott fiút nevelnek, újságírói kérdésre Budapesten nem azt válaszolta, hogy „a család, az család”, hanem azt, hogy a „család = gyerek”. (Orbán valószínűleg meggyónta már az esetet, bár saját állítása szerint kálvinista, aki nem gyón, de tudjuk: kereszténységi kérdésekben kicsire nem ad. Nagyra sem.)
Weidel meghívását német részről csak a neonácik értékelhették, nemzetközileg pedig Elon Musk, a fehér dél-afrikai techcsődör, akinek elvei félúton vannak H. G. Wells marslakó-disztópiája és Eugène Terre’Blanche – a dél-afrikai AWB (Afrikanische Wiederstands Bewegung) fehér rasszista, náci – ellenállási mozgalma között.
(új Jalta) 1945 januárjában a krími Jalta városában – akkor Szovjetunió, később sokáig Ukrajna, sorok írásának pillanatában hovatartozása bizonytalan – a jóságos mosolyú, dohányfüstös bajuszkájú Joszif Sztálin szovjet vezető, a népszerű manhattani rakpart névadója, FDR, az akkor már finiselő amerikai elnök, és a világháború európai teátrumának igazi megnyerője, Sir Winston Churchill a köztudomás szerint egy sajtcetlin állapodtak meg az európai befolyási övezetekről. „Görögország 75-25%, Románia 25-75%” ésatöbbi. Putyin agyában hasonló van, és Trump ezt tacit elfogadni látszik. Ukrajna: leves. NATO: leves. Baltikum: nagyobb összegben ne fogadj a tartós békére. Lengyelország? Háááát! Kemény és erős, míg Putyin inkább már csak szavakban meg a maghasadásban kemény és erős, mert a harctéren nagyot bukott, még ha a végén győzelmet hirdet is. De az orosz agresszióba új életet lehelt, és bármikor újra támad, ha egy kicsit combosodik. Én mindenesetre ebben a helyzetben már csak arra tudok valamelyest megnyugvással gondolni, hogy saját leszármazottaim 50%-a biztonságos helyen (Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyság) vert tanyát. Félsiker.
(Platón barlangja) Jó régen tudjuk, hogy világunk imágók láncolata, barlangfalon villogó árnyak játszi mozgása, tükörszoba, ahol a rossz tükrök foncsorja hagyja maga után a kívánnivalót. Tudja ezt Putyin, és tudja Orbán is, Trump meg depláne: hazudnak egy világot, elbáboznak egy alternatív valóságot, pedig és pedig és pedig. Nagyon nagy kérdés, hogy volt-e ilyen veszélyes hely a világ 1962 – a kubai rakétaválság – óta, amikor Nyikita Hruscsov szovjet hadúr kiadta a tűzparancsot a Karib-tengeren – akkor még: Mexikói-öböl; Trump szerint már Amerikai-öböl, de a mémvilág ismeri az Ausztria–Magyarország-öböl és a Balaton-öböl megnevezéseket is. A tűzparancsot egy ott cirkáló szovjet atomtengeralattjáró kapta, a célpont valószínűleg a texasi Houston lett volna. (A válaszcsapást mindannyian el tudjuk képzelni.) A szovjet atomtengeralattjárók protokollja szerint a fedélzeten lévő három főtiszt egyhangú egyetértése kellett a parancs végrehajtásához, de az egyik főtiszt, bizonyos Szergej Arhipov nem adta a szavazatát, a középhatósugarú rakéta a nukleáris hordozófejjel nem repült ki Houstonra. Arhipov viceadmirálist lefokozták fregattkapitánynak vagy sorhajóhadnagynak, majd vidéken eltemették, de az atomháború csak Stanley Kubrick filmjében (Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni; 1964) valósult meg, pompázatosan.
Helyzetünk hasonló, a különbség: akkor az egész világ lélegzet-visszafojtva figyelt, ma meg senkit sem érdekel. Illetve megnézünk egy zombifilmet a Netflixen. Jó szórakozást!
– vba –
